Blog

Félek, hogy az új útvonalon nem találok a lenti képhez hasonlító, tökéletes motívumokat. Kőbánya minden porcikája gyönyörű. Napsütésben, villanyfényben egyaránt képre kívánkozik. Remélem, találok valamit, amiért érdemes elővenni a telefonomat.

Ami nem változik az utóbbi tizenöt évben, a munkatársaim végtelen fásultsága. Vág egyet, neki nem tetszik, de legyint: „ezeknek jó lesz” – mondja. Az „ezek” a riporterek, szerkesztők, a főnökök, a kollégák és a nézők. Miért nem veszik észre ezek az emberek, akik mindenkitől a maximumot várják, orvostól, pedagógustól, hogy nem várhatnak többet, mint amennyit adnak. Nem elég a magas órabérért bent tartózkodni, minőségi munkát kell végezni. És nem feltétlenül a fentiek miatt – hanem, mert az életük nagyobb részét a munkahelyükön töltik. A munkájuk minősége az életük minősége. Szegény, szegény mindenki, aki így éli az életét!

Simán úgy érzem magam a kilences buszon, mintha két kanton között utaznék. Nem rossz, de szürreális, hogy a körülöttem beszélgetőknek egy szavát sem értem Budapesten. Gyerekkoromban úgy terveztem, hogy kínaiul fogok tanulni, hiszen olyan különleges, olyan távoli. Aggódtam, hogy fogok gyakorolni, hiszen egy szem kínait sem lehetett találni közel, s távol. Aztán 10 év múlva apu elvitt az egyetlen kínai étterembe Budapesten és nagyon drágán végigkóstoltuk az egzotikus falatkákat. Újabb tíz év múlva fillérekért vettem a kisfiamnak a kínai ruhaneműt, játékokat. Meglepve láttam, hogy két év elég volt nekik, hogy átméretezzék a női ruhákat és cipőket az európai nagyságra. Lenyűgözött a rugalmasságuk. Az én országom okosai sok év elteltével érték utól és lehetetlenítették el, a mieinkhez hasonló módon -korlátozó gazdasági szankcióikkal, a filléres áruból is hasznot szerző kereskedőiket. Ma már az egész világnak Kína gyárt mindent, nem hagyták magukat a kiszorítósdiban. Ezen a jelenségen jól mérhető, hogy milyen rövid ötven év.

Nagyon szerencsés vagyok. Azért nem kell fekete mosogatónak lennem, mert az emberiség egyik része kóros és gyógyíthatatlan magamutogatásban szenved, egy másik része pedig nem tud mit kezdeni a szabadidejével és az előbbieket bámulja. A két összetevő kevergetéséből keletkező piaci rés teszi lehetővé, hogy médiamunkásként azzal áltassam magam, hogyha nem is termelő munkával, de többé-kevésbé tisztességes úton szerzem a pénzem. Tisztesség alatt, most csak annyit értek, hogy az alap parancsolatok betartásával. A tisztesség átfogó érzelmezése alapján, éppolyan kifogásolható a tevékenységem, mint bárkié, aki a hazug-tolvaj média lakájának szegődik. És együtt forgatjuk a szemeinket. Mert arra jutottam, hogy végülis nekem mindegy, hogy a Szilikonszáj, a Gázszerelő vagy a Vona mondja meg.

Szinte minden éjjel hozzákezdenek valamilyen nagyon zajos és nyilván halaszthatatlan munkához, abban az egyetlen időpontban, amikor elaludnék és amikor nyitva hagyhatnám az ablakot, hogy ne a forró párával szellőztessek. És persze az összes többi időpontban is, de akkor az kevésbé zavar, mert nem hallom a többi nagy zaj miatt 🙂