Körtánc | Ostoros Ágnes

Éppen ideje,

hogy legyen egy oldala a 20. századi őseimnek, akik a legkorábbi és azutáni korok utódai. Íme, a legfontosabb konzekvenciáik:

„A továbbiakban, úgy látszik, kedvező hatást váltott ki Tarrou-ból egy jelenet, mely gyakran játszódott le az ablakával szemközti erkélyen. Szobája egy kis utca torkolatára nézett, hol macskák aludtak a falak árnyékában. Ámde mindennap, ebéd után, midőn az egész város szundikált a hőségben, az utca túlsó
oldalán egy kis termetű öreg jelent meg az erkélyen. A haja fehér volt és gondosan fésült, tartása egyenes, tekintete szigorú, katonás szabású öltözet volt rajta, és hívogatta a macskákat: „Cic! cic!”, szelíd és tartózkodó hangon. A macskák fölnéztek álmosságtól bágyadt szemükkel, de egyelőre nem mozdultak. Az öreg apró papírszeleteket engedett le az erkélyről. Ez a fehér lepkeeső odacsalogatta az állatokat. Előlépkedtek az úttest közepéig, s egyik mancsukat tétován nyújtogatták az utolsó papírszeletek felé. A kis öreg ekkor leköpött a macskákra, erőteljesen és pontosan célozva. Ha az egyik köpés célba talált,
nevetett.
Úgy látszik, Tarrou végül teljesen meghódolt a kereskedővárosnak, melynek külsejét, élénkségét és még gyönyöreit is mintha az üzleti szükségletek írták volna elő. Ez a sajátság (a kifejezést ő használja a feljegyzésekben) tetszett Tarrou-nak, sőt egyik dicsérő észrevétele a következő felkiáltással végződött: „No végre!” Az utazó ez idő tájt keletkezett feljegyzései, úgy látszik, csak ennél a helynél válnak személyes jellegűvé. Csakhogy nem könnyű lemérni, vajon mit
jelentenek, és mennyire komolyak, így például elbeszéli, hogy egy döglött patkány felfedezése miatt a szálloda pénztárosa hibásan töltötte ki a számláját, s ehhez hozzáfűzi Tarrou, de a szokottnál már kevésbé rendes írással: „Kérdés: mit tegyünk, hogy ne vesztegessük az időnket?” Felelet: éljük át egész terjedelmében. Módjai: egész napokat tölteni egy fogorvos előszobájában kényelmetlen széken;
vasárnaponként délután az erkélyen élni; előadásokat hallgatni olyan nyelven, melyet nem ért az ember; kiválasztani a leghosszabb és legkényelmetlenebb vasútvonalakat, és, természetesen, állva utazni; sort állni a színházi pénztáraknál, és nem váltani jegyet stb., stb… Ám mindjárt ezek után a nyelvi és gondolati kilengések után részletes leírás kezdődik a följegyzésekben a mi városunk villamosairól, gondola alakjukról, elmosódó színükről, örökös piszkosságukról, majd az elmélkedés egy „kiváló ez”-zel végződik, ami semmit sem magyaráz meg. Mindenesetre, íme Tarrou felvilágosításai a patkányesetről:
„A szemben levő kis öreg mostanában lehangolt. Nincsenek többé macskák. Eltűntek, valóban, mert felizgatták őket a döglött patkányok, melyek nagy számban találhatók az utcákon. Véleményem szerint nem arról van szó, hogy a macskák megeszik a döglött patkányokat. Emlékszem, hogy az én macskáim utálták az ilyesmit. De azért bizonyára mégis futkároznak a pincében, a kis öreg pedig lehangolt. Már nem olyan jól fésült, már nem olyan virgonc. Erezni, hogy nyugtalan. Egy pillanat múltán be is ment. Köpött ugyan egyet, de csak a semmibe.”
Camus: Pestis (a kiemelés tőlem származik)

És egy, az Ősfilmek közül (Szergej Ioszifovics Paradzsanov)

Nemzeti Anyatejbank

Tejtestvérnek hívtuk azt a kisbabát, akinek az anyukája a – sajátja mellett, másik csecsemőt is tudott táplálni, mert sok teje volt. A védőnők számon tartották, hogy ki tud a felesleges tejéből adni a rászorulóknak. Személyes kapcsolatba is lehetett lépni a mamáknak, de olyan is volt, hogy a megbeszélt időben házhoz ment valaki, aki elvitte a anyatejet a tej-begyűjtő állomásokra. Ez 70 éve a civil kezdeményezés és a hivatalos szervezés összefogásának szép példája volt.
Negyven éve, inkább az informális csatornákon terjedő lehetőségek domináltak. A védőnők terjesztették a hírt és a rászorulók szervezték a beszerzést. Az én kisfiamnak két pót-tej-mamája is volt, akik segítségével normális hosszúságúra nyúlhatott a szoptatási időszak. Máig nem felejtettem el a nevüket és mindig hálás leszek nekik.
Soha nem merült fel, hogy ezért a mamák bármilyen, akár pénzbeli, akár egyéb tárgyi ellenszolgáltatást elvártak volna.
Nem akarok rosszhiszeműnek mutatkozni, bár ez esetben, a „Nemzeti Anyatejbank” megszervezését, mint a neve is sugallja, nyilvánvalóan, anyagi haszon reményében osztották egy megbízható pénzgyárosra, ahogy a plazma adás-vételnél is láthatjuk.
Hát, így járnak azok, akik kiengedik a kezükből a gyeplőt és engedik, hogy a célt is, az utat is, a fejük fölött, a saját érdekeiket szem előtt tartó döntéshozók jelöljék ki.

Semmi sincs, ami ne lett volna már,

beleértve ezt a gondolatot is.

Hozzájárulás az idő és a mesterséges intelligencia talányának megfejtéséhez.

Anyukám, akinek az IQ-ja modellt állhatott volna a mesterséges intelligencia megformálásához, az agyvérzése után elveszítette a tudása nagy részét, hogy úgy mondjam, az adatbázisát és az addig ismert személyiségét.
Viszont, ahogy a földrengés után felbukkan egy új sziget, új tudással kapcsolódtak össze a maradékok. Ahogy lassan sétálgattunk a Bajcsyn, mert felköltöztettem hozzám a kisvárosból, amikor magára maradt, kutatva nézett a szembejövők arcába és gyakran a ráismerés öröme jelent meg a tekintetében. – Őt ismerem, mondta gyakran, egyik-másik járókelőre. Te emlékszel, hogy is hívják? Ott lakott mellettünk. Más esetekben, régen halott ismerősei neve jutott eszébe. Aztán, velük is találkoztunk sétáink közben.Mostanában, én is egyre gyakrabban látom a volt osztálytársaimat, a régi szomszédokat, gyermekkorom és a későbbi idők változatlan figuráit. Elbizonytalanodom, talán tényleg ők azok. Vagy már nem fér el több adat és az analizálás után elérkezett a szintetizálás korszaka.

A szavak helyett, amelyeket nem talált, új elnevezést kaptak a tárgyak. „Teregetőgép”, mondta az összecsukható szárítóra, amit képtelen volt a megfelelő irányba hajtogatni és az minduntalan, nagy robajjal a földre zuhant. Nem volt bosszús, inkább elszomorodott. – Mindent elfelejtettem…
Ezt úgy mondta, mint aki, akár megragadhatná az elveszített csomagot, de fontosabb dolga van és nincs kedve kinyújtani érte a kezét.

VálaszTovábbítás

Kívánság-műsor

Amikor bekerültem a magyar televízióba, ez még időszámításunk előtt volt, a kívánság-műsor összeállításában is dolgoztam. Emlékszem, hogy tátva maradt a szám, amikor kiderült, hogy a szerkesztő, csak igen kis részben a nézői kérések mentén rakja össze a műsort. Mentségemre, hogy húsz éves voltam és először láttam közelről tévé-műsor szerkesztést. (Hogy mindenki hazudik, azt korábbanról már tudtam, de, hogy a képernyőn keresztül is lehet, az a tantusz akkor esett le.)
Úgy kezdtünk hozzá, hogy Buzáné Fábri Évánál volt egy lista, hogy kik azok az előadók, melyek azok a műsor-részletek, amiknek feltétlenül benne kell lenni a következő adásban. A listához kereste a levélben érkezett kéréseket a segédszerkesztő. Ha nem akadt ilyen, akkor sem volt gond, mert korábbi levelek alapján vagy kitalált nevekkel is meg lehetett oldani a feladatot.
Egyszer és mindenkorra megjegyeztem, hogy a közakarat egy elhanyagolható szempont, mind a kívánság-műsorok készítésnél, mind az élet egyéb területein. Fő, hogy legyen valaki, aki tudja, hogy mik az elvárások. Nem feltétlenül politikai elvárásokra kell gondolni, bár nincs kétség, hogy ezen alapult. Egyéb szempontok is voltak; kit érdemes népszerűsíteni, ki szerepelt már régen -hadd kapjon egy kis pénzt vagy éppen az ízlésformálás volt a szempont. Ez nyilván manipuláció, agymosás, ízlésterror vagy ahogy tetszik. Viszont, szándékait illetően volt egy óriási különbség a mai, nevezzük kereskedelmi csatornák nézettség hajszolása és az akkori tanító-felvilágosító célzatú gondolatrendőrség tevékenysége között. A szándék.
Még egy felejthetetlen tanítás, ebből a korai időszakból. Néhány, a SZU-val és a többi szocialista országgal közös, körkapcsolásos, szórakoztató-műsor készítésénél, Benczédi Ágnes -aki megszerette, hogy barátságtalan és mufurc vagyok, megkérdezte, hogy is hívnak engem, mert ki akarja írni a nevem. Mondom neki, hogy nem is vágtam semmit, hiszen, csak a kész film-gurigákat, a bejátszásokat ragasztottam ide-oda. Azt válaszolta, hogy higgyem el, ebben a rendszerben(abban) hasznomra lehet még, ha ilyen műsorokon is szerepel a nevem.
A hamarosan bekövetkező, éppen aktuális rendszer, más elnevezéseimben, véres generációváltás alkalmával, őket is kilapátolták, pedig nagyon értették a dolgukat. (Akkor kényszernyugdíjazásnak hívták, a holnap nem kell jönni sms-t.) Ahogy történik azóta is, 10-15 évente.

A barátságtalanságról annyit, hogy sokakban bizalmat ébresztett irányomba, hiszen a megvesztegethetetlenség garanciáját látták benne. Ebben igazuk is volt, ha nem is csak ennek volt a tünete, hiszen akkor is és azóta is, a hozzáértés és a kitartó munka, amivel le lehet kenyerezni.

Apám öröksége

Nekem könnyű, mert…

Apám megtanította, hogy a többiek, inkább jók vagy inkább rosszak, butábbak vagy okosabbak nálam.
Minden más… körülmény; idős, fiatal, öregecskedő vagy szőke nő, keresztény vagy muszlim, fekete, fehér, nyugger, izomagyú, buzi, drogos libsi, zsidó, cigány, vidéki, destruktív anarchista, eszement rocker, csőcselék, lakos, csöves, soros bérenc, komcsi, emberi, más elnevezésekben, kiadott erőforrás – bélyeg, amit egymásra sütnek az emberek, remélve, hogy könnyebben eligazodnak.
Megtanította, hogy a jókat felismerjem, keressem a társaságukat, a rosszakat kerüljem el.
Megtanította, hogy gondosan kell mérlegelnem, türelmesnek és kíváncsinak kell lennem, mert a butákat látszólag könnyebb felismerni, de a nálam okosabbakat nehezebb, hiszen egyiket sem érem le-fel ésszel.
Hetedikes koromtól, minden nyáron, elküldött dolgozni gyárakba, hogy lássam, milyen életek vannak. Megtanította, hogy miért mások azok, akik nem olyanok, mint én.
Megtanította, hogy minden és mindenki, a kora és a környezete lenyomata és ez nem jó vagy rossz, hanem tény, ha nehéz is belátni.
Megtanította, hogy aki elfogadja, annak segítsek. Személyesen.
És soha, senkitől ne várjak semmit. Egyedül vagyok a dzsungelben, ahol mindenki a túléléséért küzd.

Dokumentumfilmek forgatásakor, bejárhattam az egész országot. Láttam télen mezítlábas kisgyerekeket, akiknek a kék lábáról először azt hittem, hogy a zoknijuk színe. Láttam szalmazsákon falnak fordulva fekvő depressziós asszonyt, aki hetek óta nem kelt fel. Láttam víz és fűtés nélkül élő embereket. Láttam vakolatlan viskókat, kúttalan településeket, térdig érő sárral borított utakat. Láttam dögből falatozókat. Láttam egy tantermes iskolát. Láttam hullaházban egymásra dobált tetemeket. Láttam gondozó-intézetekben összezsúfolt fogyatékosokat. Vízfejű gyerekeket, katatón felnőtteket, ágya rácsait szaggató fiatal nőt.
És láttam néhány jó embert, akik köztük élve próbálták segíteni őket.

Szóval, amikor kinézek a belvárosi ablakon és videózom az utcában vonuló fáklyásokat, jelszavakat skandálókat, mindenféle menetelőket, innen föntről nem is mindig tudom, hogy kik ők, de mindig tudom, hogy mit akarnak; megváltoztatni az életüket, saját életüket élni, jobban, kényelmesebben élni, igazságosabb elosztást, több beleszólást és szerencsések, hogy összegyűlhetnek és reménykedhetnek, hogy együtt kiabálva messzebbre hallatszik a hangjuk. (De mindegy, hogy milyen messzire, hiszen az biztos, hogy aki egyszer megkaparintotta a hatalmat, az önként nem mond le róla.)

Az én konklúzióm, hogy tartom magam apám örökségéhez. Megteszem, ami rajtam múlik. De nem biztos, hogy mindig észreveszem, ha a szomszéd öngyilkosságot forgat a fejébe (nem vettem észre), ha terrorizálja a gyerekét (intézkedtem), ha nyitva felejtette a gázcsapot, ha felgyújtotta a konyháját (intézkedtem) ha éhezik, ha nincs munkája… Ha észre is veszem a bajbajutottat, nem biztos, hogy tudok segíteni rajta. De, a saját lelki nyugalmam érdekében, megpróbálom. Viszont, továbbra sem hiszem, hogy nálam van a bölcsek köve és a világ attól lesz jobb, hogy én a kevésbé rosszak közül való vagyok. Mindenki maga dönt, hogy kit-mit választ.

Önkéntes munka

Az elmúlt hét eseményei:
A munkahelyemről – ahol március(!) közepe óta nem kapok munkát és fizetést és ahová hiába fordultam segítségért – értesítettek, hogy a szerződésem december 31-n megszűnik.
A Fővárosi Kormányhivatal tájékoztatott, hogy semmiféle segélyre vagy támogatásra nem vagyok jogosult.
A helyi Önkormányzattól igazolást kaptam, hogy szükség esetén – szociális alapon – egészségügyi ellátásra jogosult vagyok.

A Vöröskereszt önkénteseként, 300 embert értesítettem arról, hogy mikor és hol végzik el a COVID-19 tesztjét.
Megtettem 50 ezer lépést.

Egy barátom előre kifizetett nekem egy munkát, amit még el sem kezdtem.
Egy másik barátom, aki külföldön él, vett tőlem két képet, amikhez majd csak a járvány után tud hozzájutni.

Amúgy meg – reflektálva a rendszeresen felbukkanó, azonos gondolat mentén megfogalmazott panaszra – mióta élek, minden évben, az aktuális rezsim „brutálist hitelt vesz fel, ezzel eladósítva az országot X évre”. Az idők végezetéig és még kétszer, oda meg vissza, el vagyunk adósítva. És még mindig csak ugyanannyira rossz, mint tegnap is volt.

Mesterséges intelligencia

A videó 42 mp, 2014-ben töltöttem fel, az elenyésző számú látogatónak örvendő YouTube csatornámra és kizárólag távoli, elmosódott tűzijáték képeket tartalmaz. Minden közösségi oldalamról kitiltottam a reklámokat, „bevételszerzési” célra nem használom őket, kímélendő, a gusztustalan bőrbetegségek kenőcseinek látványától a véletlenül odatévedő nézőket, tehát most sem kattintást vadászok, csak mutatom, hogy mi van.
Tűzijáték 2014

„Kedves Ágnes Ostoros!

Amint valószínűleg te is tudod, a Közösségi irányelveink határozzák meg, milyen tartalmakat engedélyezünk – és milyeneket nem – a YouTube-on. Tűzijáték 2014 című videódat, ellenőrzés céljából megjelölték. Az ellenőrzés során megállapítottuk, hogy nem alkalmas arra, hogy bárki megtekinthesse, ezért korhatárral láttuk el.

Hogyan válaszolhatsz?
Ha úgy véled, hogy hiba történt, kérjük, jelezd nekünk. A korhatár megfellebbezéséhez küldd be ezt az űrlapot. Csapatunk alaposan át fogja nézni a fellebbezésedet, és hamarosan felveszi veled a kapcsolatot.
A YouTube közösségi irányelveivel kapcsolatos további információkért tekintsd meg Súgónkat.

Üdvözlettel:
– A YouTube csapata”

Elképesztőnek tartom, hogy emberek, technológia, stb. ilyen álságos cselekedetek szolgálatába álljon, feladatát komolyan vegye és fizetést kapjon érte.
Régóta elkötelezett rajongója vagyok a mesterséges intelligenciának, amit R. Daneel Olivaw és megalkotója, Asimov iránti szeretetem és tiszteletem alapozott meg. A „gépek” különösen hasznosak lehetnek a számunkra, ha engedjük őket tevékenykedni. Az alábbi esetben – nyilván – nem ez történt, hiszen valakik ellenőrizték a videómat:
Természetesen nem reklamálok. Viszont, tájékoztatlak benneteket, hogy hiába is keresném az alternatív szolgáltatót, csakúgy, mint bármely más területen – egyeduralom, másképp mondva; diktatúra van.

Válasz egy Facebook posztra

„Nem akartam az eredeti posztot elnehezíteni, a nagyon hosszadalmas elmélkedésemmel, amiben az SzFE-t és Attenborough-t – teljesen önkényesen – egy platformra kerítem.

Amint gyalogoltam a filmművészeti felé, ahová azért járok, hogy rögzítsem a pillanatnyi állapotot és a saját szememmel lássam, hogy hányan támogatjuk a hallgatókat megjelenésünkkel, csendes vagy zajos együttérzésünkkel. A hidegben, esőben, csak a gyerekek kuporogtak a kapu alatt. Más nem volt. Volt időm elgondolkodni a szemforgatás természetéről. Ez nekem régi mániám, hogy ne mondjam – küldetésem – feltárni az emberi természet következetlenségeit.

Részben aggasztott, hogy megint hozzászóltam valamihez a Facebookon, ami nagyobb hullámot vet, mint amivel én meg tudok birkózni, másrészt éppenhogy erősen kapcsolódik a főtémához, a mindenkori fiatalok, mindenkori átveréséhez.

Néhány felnőtt vagy idős egyént leszámítva, akikre nem vonatkozik a fejtegetésem és akiket fura módon, éppen a legkevésbé szeretnek az emberek, hiszen egyáltalán nem trendik, ragaszkodnak régi dolgokhoz, tárgyakhoz és eljárásokhoz egyaránt, egyszerűbb megoldásokhoz, nem gépesítenek, nem digitalizálnak, folytathatnám a sort. Vitatják, hogy megfontolt, tudatos cselekvés lenne részükről, hogy nem autóznak, nem gépesítenek, nem költöznek egyre nagyobb lakásokba és nem cserélik le évente a berendezést, évekig hordják ugyanazt a ruhát és nincs tv előfizetésük. Azt gondolják róluk, hogy hülyék vagy lusták, visszahúzódásukkal nem példamutatók, magatartásuk és elveik még szűkebb környezetükben is értetlenségre találnak. Így nem példák a fiatalok számára.

A mindenkori kormányok, a jövőt csak arra használják, hogy túszul ejtsék a jelent. Először a szülőket, a szülők generációját, azzal hogy elveszíthetik az állásukat, a munkahelyüket, nem tudják felnevelni a gyerekeiket, ha nem szolgálják termeléssel, fogyasztással az éppen regnáló rendszert. Előírják, hogy ide vagy oda járassa iskolába, mert csak úgy lesz belőle a társadalom megbecsült, sikeres tagja.

Megszabják, hogy a jelen szülői, milyen oktatást, nevelést nyújtsanak a gyerekeiknek, hogy azok sikeres pogárokká válhassanak. Jellemzően egy-két generációnyi időnél hosszabban, ezt az ígéretet nem tudják betartani. Ebbe most nem megyek bele.

Most itt vannak „ezek a fiatalok” és szembesülhetnek azzal, amennyiben képesek a konkrét probléma mellett, az általánost is észrevenni,

hogy egyáltalán senkit nem érdekel, sem a jelenük, sem a jövőjük.

Például, vegyük hogy ezt a környezet bulit. Az emberek nem hülyék, pontosan tudják hogy a tetteiknek következményei vannak, rövid és hosszú távúak egyaránt. Mindenki pontosan tudta régen és most is. A környezet rombolók, ennek a tudásuknak ellenére rombolták a környezetet, a jelen környezetvédői pedig, lanyha-álságos környezetvédelmükkel úgy csinálnak, mintha a jövő nemzedéknek javítgatnák a dolgokat.

De ki is csörtett bele, ahogy mondják, az érintetlen természetbe, a civilizációtól megkímélt emberek közösségébe, hogy felfedezze és bemutassa őket a világ számára, ki is taposott bele a szűz hóba, ki is az, aki most is úgy elrepült az aggódva ingatott, vén fejével Csernobilba és cipelte magával az egész stábját és felvette ugyanazokat a képeket, amiket egyébként már láttunk többször is. Megengedem, hogy annyi engedményt tett a vén korának, hogy nem vett védőruhát, hiszen nyilván előbb hal meg, mint a sugárszennyezés megbetegítse.

Járja mostanában egy jópofa mondás, „ugyan mit számít ez az egy műanyag – mondta 7 818 457 528 ember”, miközben eldobta a szemetet. Hát erre gondolok én is. Mindenkinek jár a rendszeres repülőút, mindenkinek jár az elektromos és digitális háztartás, tehát mindenkinek jár minden, senkinek nincs kevesebb joga, ürügye, oka, hogy neki ne legyen meg valamije, ami másnak megvan.

Senki nem gyakorol önmérsékletet, sőt, az értelmiség bizonyos tagjai szeretik magukat és magukhoz hasonlónak vélteket kivételként kezelni, hiszen tanult, okos, három diplomája van, mert ő ért hozzá, mert ő az aki elhozza a megvilágosodást a többieknek, mert erre született, mert ez a dolga a Földön, mert küldetése van. És csak egy nagyon kevés kell hozzá, hogy „tömegbázist”, rajongótábort építsen és egyre többen higgyék el, hogy igazságos az igazságtalanság.

Folytathatnám, hiszen még én is fel tudok sorolni egy pár okot, hogy miért pont nekem kell valamit megkapnom, vagy csak nekem lehet valamit megcsinálnom, pedig én folyamatos önkontroll alatt vagyok. Mégis, mondhatom, szemforgatók vagyunk mindannyian és rá is fogunk b*****. (Mellesleg jelzem, hogy ezt a szónoklatot gyaloglás közben diktálom és b***** szót egész egyszerűen kipontozta a jegyzetfüzet app, amire diktálok. Nos, erről beszélek, erről beszélek, erről beszélek.)

Hát ez az írás, szivárványosan csapongó lett, csak abban bízhatunk, hogy ember nincs, aki el bírja olvasni.

Egy kép többet ér ezer szónál – ugye? A Síp utcában fényképeztem egyet, illusztrálni a mondanivalómat. Itt áll egy gyönyörű épület, valami oknál fogva, nem verték le, nem tették tönkre, nem festették át (el is vagyok bűvölve) az eredeti kerámia burkolatot, de valakik szükségesnek érezték, hogy saját nyomaikat is rajta hagyják az épületen és óvodásoknak való könyvekből kivágott képecskét ragasztóztak az ablakra, ami természetesen néhol elengedett már és így tökéletesen rögzíti a világ állapotát 2020-ban.”

(A Facebookról)