A vér nem válik vízzé…

Éppen csak betoppantam a televíziózásba, 1982-83 körül, amikor Árvai Joli elvitt magával egy zártkörű vetítésre. Jeles András Álombrigád című filmjét vetítették. Az első végleges változatot, bármilyen paradoxul hangzik is ez, de még munkakópiáról.
Persze, soha nem tudhatom, hogy az időérzékem rossz, az emlékezetem csal meg, vagy tényleg korábban láttam mint, hogy éppen egy másik elképesztően eredeti filmje, az Angyali üdvözlet utómunkái alatt vágtam én is a filmgyárban. Hiszen a szocialista cenzúra hosszú évekre volt képes dobozba zárni filmeket, bármit, míg el nem veszítették aktualitásukat, frisseségüket és végképp érdektelenné váltak a közönség számára.
részlet
Annyit tudtam csak a filmről, hogy Rátonyi Róbert a főszereplő, akit mint komikust láttam néhányszor a tévében énekelni és táncolni, olyanféle zenei kísérettel, amit nagyon nem szerettem. El sem tudtam képzelni, hogy ő egy igazi színész. Természetesen láttam a Kis Valentinót és „nagyon bírtam”, hogy lett egy film, ami „rólam” szól. De, tényleg! Jól emlékszem például, hogy középiskolás koromban többször étkeztem a Palace éttermében, azt képzelve, hogy majd a hely igazolja a minőségemet.

Egyszóval kíváncsian várakozva ültem a hatalmas, süppedős fotelekben úgy, mintha nélkülem nem készülhetne film abban az országban. A vetítés végére teljesen lenyűgöződtem és elköteleződtem. Beláttam, hogy a film nem az, amit addig gondoltam róla – nyilván azok alapján, amiket addig láttam, hanem képes eredeti gondolatokat, eredeti módon kifejezni, hasonlóan az irodalomhoz, a zenéhez, a képzőművészethez. Aztán félfüllel hallottam, hogy átvágva sem engedik bemutatni. Emlékszem, nagyon sokáig nem értettem, hogy miért félnek a politikusok a filmektől, a regényektől, hiszen akik értik, azok úgyis tudják, akik nem, azoknak meg hiába beszélnek a művészek. Kicsit még mindig így gondolom. Nagyon örültem, hogy láthattam, hogy van valaki, aki hasonlóan gondolkodik, mint én és veszi a fáradtságot, hogy elmondja helyettem is.
Teltek- múltak az évek és a filmgyárban dolgoztam, amikor a szomszédos vágószobában az Angyali üdvözlet utómunkálatai folytak. Zenefelvétel volt éppen és aznap hiány volt valakiből, aki bent figyeli a stúdióban a tekercseket.
részlet
A mai napig büszke vagyok rá, hogy egy délelőttöt Jeles filmje közelében tölthettem. Nagyon izgatott voltam, hogy megfelelő leszek-e a feladatra. Éva csipkekendőjét fújta a szél, annak kölcsönzött szürreális, szép hangokat a zeneszerző. Azt akartam leírni, hogy nem emlékszem, mi volt a feladatom, de ettől rögtön eszembe is jutott. „Szinkronvadászként” kellett ott lennem. A szinkronvadásznak kell eldöntenie, hogy alávágható-e az utószinkronhang a jelenetnek, vagy meg kell ismételni a felvételt.
Mondjuk a megfelelőség mítikus értelmében megbuktam, mert Jelesnek eszébe sem jutott, hogy máskor is bevonjon a munkába.
részlet
A linkeket most keresgettem az interneten. Nem tudom, hogy a filmekhez hozzá lehet-e jutni, jó minőségben meg lehet-e nézni.

SAMSUNG CSC

Vásárolok

Kedvenc aldilidlisparomban a tréfáskedvű pénztárosfiú – tudva-tudatlan – izgalmas szociológiai felméréseket végez. Az előttem álló vásárlóktól, miután beütötte a végösszeget, elkérte a személyigazolványukat. Közülük mindenki, négy vásárlót figyelhettem meg magam előtt, automatikusan nyúlt érte és vette volna elő, anélkül, hogy meglepődött, vagy kérdezett volna bármit is. Nyújtották a fiú felé, aki nevetve elhárította, azzal, hogy csak viccelt. Még egyszer mondom, nem a nemzeti dohányboltban vásárolni szándékozó fiatalkorúakról beszélek.

Hát, lakostársaim az úrban, mi folyik itt?

20150429_125217

Közlekedem

Mindennapos tömegközlekedésemnek köszönhetően, nem szakadtam el a tömegektől, tapasztalataimat közvetlenül a nép gyermekei között szerzem.
Rémülten látom, hogy kortól, nemtől függetlenül, egyre megfélemlítettebb, egyre gyávább és egyre önállótlanabb a budapesti lakosság, már ami az utazóközönséget illeti.  A minapi, a villamost pótló 4-6-os buszon nyomorogva tapasztaltakat osztanám meg veletek. Egyszercsak a harmadik ajtó nem nyílt ki, illetve becsukódott, noha még lett volna leszálló. Az előre kiabáló, fennrekedt utast, ermészetesen nem hallotta a vezető és senki nem vette a fáradtságot, hogy továbbadja a kérést, hogy nyitná ki újból az ajtót. A pánikba esett nő megkért egy magasra, nála jóval magasabbra nőtt fiatal embert, hogy nyomja meg a vészjelzőt. Ő azt felelte, hogy – én aztán meg nem nyomom! Így! Gondolom, elképzelte, ahogy a vezető minősíthetetlen hangon fogja rendreutasítani, esetleg meg is bünteti. Másrészt, korábbi utazási tapasztalataim alapján tudom, hogy a sárga csíkon álldogáló utasok miatt az ajtó nem nyílik ki. Az új rendszer bevezetése óta,az elmúlt néhány év alatt, egyetlen buszvezető akadt, akinek volt érkezése ezt elmagyarázni a zúgolódó utasoknak. Ezért gondolom, hogy hiába is ért volna el a vezetőhöz a hír, nem tudta volna kinyitni az ajtót. Az utas elért a hátsó ajtóig, ijedten, de leszállhatott. Viszont a fennmaradt asszonyok, nem öregasszonyok, hanem fitt, életerős asszonykák elkezdtek tanakodni, hogy mi tévők legyenek. Megelőlegezve, hogy nem fog kinyílni az ajtó, hátramenjenek-e, vagy bízzanak az isteni gondviselésben? Végül átvágva a tömegen, hátramentek. Én, aki viszont hiszek a gondviselésben és az ajtókinyitó gombok romolhatatlanságában, szépen megvártam, hogy mi lesz. A nyugatinál szabályosan kinyílt az ajtó, leszálltunk és lelépve még hallottam, ahogy a fiatalember távozóban azt mondja, hogy – na ugye, hogy kinyílik?

Hát, lakostársaim az úrban, újra kérdezem, hogy mi folyik itt?

Alapítvány és második alapítvány

Amikor állatbőrökbe bugyolálva, fázósan kuporogtunk a tűz körül és a lángok játékát figyeltük a barlang falán, ábrándoztunk az égig érő lajtorjáról, a repülő szőnyegről, a szezámra táruló kincseskamráról, már akkor is féltünk, hogy ezekkel együtt feltaláljuk a túlnépesedést, az olajválságot és a fegyvereket. Éppen ott tartottunk akkor, ott, mint most, itt. Épp oly sötét van kint, mint akkor volt. Éppen annyira egyedül vagyunk, mint akkor voltunk. És most is csak reménykedhetünk, mint akkor reménykedtünk, hogy egyszer eljön az idő, amikor elmondhatjuk, hogy a jó úton jártunk és megérte.

Nekünk, az alapítvány önkénteseinek, soha nem szabad megfeledkezni a dolgunkról. Gyűjtögetjük és halmokba hordjuk az emberiség tudását, hogy a nálunk nemesebb és erkölcsösebb utódainknak, ne kelljen a barlangtól újra kezdeni az utat.

Írd le, fesd meg, rögzítsd, ahogy tudod, oszd meg és archiváld!

Télen, tél volt…

Szomorú a karácsony a szüleim nélkül. Amíg díszítettem a fát, arra gondoltam, hogy bár anyu díszítené és én csak sertepertélnék körülötte. Vagy én díszíteném, mert ő kint főzné az ünnepi ebédet a konyhában. Vagy én díszíteném, de közben izgatottan várnánk, hogy megérkezzenek hozzánk, hozzám és az unokáikhoz, Veszprémből. Vagy bárhogy lenne, csak úgy ne, hogy minden mozdulatról az jut eszembe, hogy már soha többet nem láthatom őket.

Nem szabadna lennie a halálnak, vagy a tudatának vagy a karácsonynak.

Délutáni fa
Délutáni fa
Translate »