hogy legyen egy oldala a 20. századi őseimnek, akik a legkorábbi és azutáni korok utódai. Íme, a legfontosabb konzekvenciáik:
„A továbbiakban, úgy látszik, kedvező hatást váltott ki Tarrou-ból egy jelenet, mely gyakran játszódott le az ablakával szemközti erkélyen. Szobája egy kis utca torkolatára nézett, hol macskák aludtak a falak árnyékában. Ámde mindennap, ebéd után, midőn az egész város szundikált a hőségben, az utca túlsó
oldalán egy kis termetű öreg jelent meg az erkélyen. A haja fehér volt és gondosan fésült, tartása egyenes, tekintete szigorú, katonás szabású öltözet volt rajta, és hívogatta a macskákat: „Cic! cic!”, szelíd és tartózkodó hangon. A macskák fölnéztek álmosságtól bágyadt szemükkel, de egyelőre nem mozdultak. Az öreg apró papírszeleteket engedett le az erkélyről. Ez a fehér lepkeeső odacsalogatta az állatokat. Előlépkedtek az úttest közepéig, s egyik mancsukat tétován nyújtogatták az utolsó papírszeletek felé. A kis öreg ekkor leköpött a macskákra, erőteljesen és pontosan célozva. Ha az egyik köpés célba talált,
nevetett.
Úgy látszik, Tarrou végül teljesen meghódolt a kereskedővárosnak, melynek külsejét, élénkségét és még gyönyöreit is mintha az üzleti szükségletek írták volna elő. Ez a sajátság (a kifejezést ő használja a feljegyzésekben) tetszett Tarrou-nak, sőt egyik dicsérő észrevétele a következő felkiáltással végződött: „No végre!” Az utazó ez idő tájt keletkezett feljegyzései, úgy látszik, csak ennél a helynél válnak személyes jellegűvé. Csakhogy nem könnyű lemérni, vajon mit
jelentenek, és mennyire komolyak, így például elbeszéli, hogy egy döglött patkány felfedezése miatt a szálloda pénztárosa hibásan töltötte ki a számláját, s ehhez hozzáfűzi Tarrou, de a szokottnál már kevésbé rendes írással: „Kérdés: mit tegyünk, hogy ne vesztegessük az időnket?” Felelet: éljük át egész terjedelmében. Módjai: egész napokat tölteni egy fogorvos előszobájában kényelmetlen széken;
vasárnaponként délután az erkélyen élni; előadásokat hallgatni olyan nyelven, melyet nem ért az ember; kiválasztani a leghosszabb és legkényelmetlenebb vasútvonalakat, és, természetesen, állva utazni; sort állni a színházi pénztáraknál, és nem váltani jegyet stb., stb… Ám mindjárt ezek után a nyelvi és gondolati kilengések után részletes leírás kezdődik a följegyzésekben a mi városunk villamosairól, gondola alakjukról, elmosódó színükről, örökös piszkosságukról, majd az elmélkedés egy „kiváló ez”-zel végződik, ami semmit sem magyaráz meg. Mindenesetre, íme Tarrou felvilágosításai a patkányesetről:
„A szemben levő kis öreg mostanában lehangolt. Nincsenek többé macskák. Eltűntek, valóban, mert felizgatták őket a döglött patkányok, melyek nagy számban találhatók az utcákon. Véleményem szerint nem arról van szó, hogy a macskák megeszik a döglött patkányokat. Emlékszem, hogy az én macskáim utálták az ilyesmit. De azért bizonyára mégis futkároznak a pincében, a kis öreg pedig lehangolt. Már nem olyan jól fésült, már nem olyan virgonc. Erezni, hogy nyugtalan. Egy pillanat múltán be is ment. Köpött ugyan egyet, de csak a semmibe.”
Camus: Pestis (a kiemelés tőlem származik)
És egy, az Ősfilmek közül (Szergej Ioszifovics Paradzsanov)
