Gyerekkoromban brazil szappanoperákat játszottunk a testvéremmel, igaz történetek alapján, melyhez az ihletet a saját környezetünktől nyertük.
Csodás lehetőség nyílt előttem, amikor kutakodás közben rábukkantam az ócskásnál, gyerekkorom feledhetetlen játékára. Kicsit hezitáltam, végül megrendeltem és ma megérkezett. Nem bántam meg.
Gyalázatos volt a mai tárgyalás. Egy beszédképtelen bíró hirdette ki az ítéletet és az indoklását. Apám jogász volt, minden mondat nyomdakészen hagyta el a száját. Némelyik egy-egy mérnöki bravúr volt. A fejében létező bonyolult tervrajz alapján futottak, kanyarogtak a mondatrészek, elágaztak és összeértek és a több ágra szakadtak, majd újra egyesültek, alany, állítmány a helyére került. Jogásznak szánt, de én eltérültem. De a tiszteletem megmaradt a tanult, kiművelt jogászok iránt. Azt hiszem, hogy ez a mai bíró ott és annyiért kapta a diplomáját, ahol a többiekét is schmittelték. Szégyelltem magam, az emberiség nevében, mint kislánykoromban, amikor elesett kűr közben a jégtáncos vagy elpirultam, ha bakizott a bemondó felolvasás közben. El sem tudtam képzelni, hogy lehet túlélni ekkora szégyent. Őbírósága úgy végigőzte a mondókáját, hogyha az egész bírói kar felosztja maguk között a szégyent, akkor is dupla annyi esik egyre, mint amennyit túl lehet élni. És most még arról szót sem ejtettem, hogy mi volt az ítélet. A Kossuth térieket jól behúzták a csőbe, talán az oktogoniaknak sikerül. Így, hogy a fiúk elmentek locsolni, felszabadultak helyek.
Csodás realtime-ban, azaz, ahogy manapság mondjuk, válós időben nézni, hogyan torzítanak az értelmezések. Minden pillanatban csak egy kicsit. Hogyan válik ez a butuska, álságosan liberális, álságosan szemforgató, filmes eszköztárát tekintve – unalmasan régimódi filmecske, az Orbán rendszer kritikus bírálatává bizonyos, nem kevés Facebook posztban. Sajnos, a filmgyártást mára maradéktalanul bekebelezte Hollywood. Amivel ezelőtt negyven évvel kacérkodni lehetett, hogy Európa is ki tud sütni könnyes-nyálas, programozottan hatásvadász filmeket, csak egy csapda volt, amibe az akkor még élő és dolgozó és gondolkodó európai rendezőkkel bátran bele lehetett sétálni. Most éppen nem látom, hogy kinek lesz fontos visszavonszolni a Filmet a művészetek közé.
Mennyivel fontosabb lenne egy filmnek arról szólni, hogy az individuum, az egyéniség tisztelete és megbecsülése az egyetlen garancia arra, hogy ne trendek mentén, hanem naprakészen értelmezhessük a világot, azoknak az embereknek a szemüvegén át, akik belátnak a rózsaszín egyenruha, egyensmink, egyenkönny mögé. A nem megvásárolható művészek szemüvegén át.
… hogy a tábortűz mellett engedje ki a hangját mindenki, de a színpadra csak az álljon, aki tud énekelni.
Rám szólt valaki az Instagramon, hogy ne „tegeljem” ig_budapest címre az aluljárói hajléktalanokat ábrázoló képem, mert abban a csoportban a város szép oldalát kell megmutatni a világnak. ( A >tag< azt jelenti, hogy a kettős kereszttel egybeírt címen mindenki, aki a saját dolgát is így jelölte meg, láthatja szerte az interneten azt a képet vagy egyéb bejegyzést. Így az ember akarva-akaratlan egy nagyobb közösség tagjának érezheti magát, illetve kell, hogy érezze magát.) Én már elég régóta nem akarok senki emberfiát meggyőzni arról, hogy esetleg nincs igaza, vagy nemcsak onnan lehet nézni valamit, ahonnan ő akarja látni. Szóval, ezentúl nem tegelek semmit csak #ostorosagnes címen, nehogy azt higgye a Világ, hogy Budapesten hajléktalanok vannak – például az Astoria aluljáróban.
Még feketébbnek tűnik a sötétség ott, ahol van, de nem kapcsolják fel a villanyt. A legsötétebb korban élek.
Tegnap, Karácsony napja volt. Reggel bandukoltam az átláthatatlanul szürke, nyirkos, szokatlanul hideg időben a villamos felé. Észrevettem, hogy egy magam korabeli asszony kapargatja a jeget az autója szélvédőjéről, ameddig figyeltem,
sikertelenül. Ahogy ott toporgott, eszembe jutott Anyukám, aztán ők együtt, Anyu és Apu, amint toporognak a Moszkvicsuk, később a Skodájuk körül. Apu körbejárja az autót, megrugdossa a kerekeket. „Fúvatni kellene bele
levegőt, Ágikám!” „Nem kellene tankolni Ágikám?” Sorra teszi fel a kérdéseit, mindig ugyanazokat, úgy mint más alkalmakkor a bejárati ajtónál, induláskor; „Elzártad a gázt Ágikám?” „Nem maradt égve cigaretta gyerekek?” „A csap nem folyik?” „Leoltottátok a villanyt?” vagy mint amikor indultam ki a vonathoz, Pestre utazva; „Kulcsod megvan, személyidet eltetted?” Anyu nem válaszolt, csak küzdött a lefagyott ablakkal, a beköpött gyertyával, a felforrt hűtővízzel, az
éppen megmutatkozó, de már rég nem ismeretlen hibákkal. Így állhattak akkor is Veszprémben, a Csikász utcai lakás előtt a parkolóban, amikor elindultak, hogy nálunk karácsonyozzanak. Addigra már három gyerek volt a családban és azt
kértük, hogy most ők jöjjenek fel hozzánk, ne kelljen a gyerekekkel vonatozni. Testvéreméknek volt autójuk, volt jó szívük és vittek engem is a kisfiammal, ha kellett, de ez mindenkinek nagyon kényelmetlen volt. Télen pedig, a sok csomaggal, az ajándékokkal felpakolva, elkeserítő vállalkozás. Én nem vezettem és máig nem vezetek, elvből, a fenntarthatóságot szem előtt tartva, Lorenz tanításai alapján vagy, amit én gondolok Lorenz tanításának, megengedem, hogy látszólag álságosságból. Sok-sok kényelmetlenséget okoztam az elveimmel – mert több is van – a családomnak.
Ki sem tudom számolni, hány évesek lehettek? Kevesebb, mint most én? Vagy több? Az én szememben sosem öregedtek, mindig bírniuk kellett az iramot. Azt hiszem, hogy nem tapintatlan voltam, hanem örök kisgyerek a velük való viszonyomban. Anyu már nem volt a maga ura, amikor én még mindig elfogadtam, bármit mondott. Mire eljutunk időben ahhoz a régi, de nem legrégebbi Karácsonyig, Anyu már bemerészkedett Pestre, hiszen sokáig a város szélén parkolt, mert félt a belvárosban vezetni és leparkolt a Kálmán utcában. Nem volt még parkoló óra, tébolyult parkolóőrökkel vagy sms mobil-parkolással.
Magamon kívül embert nem láttam még, aki annyira gyűlölt volna más lakásába belépni, ott időzni, netán ott enni-aludni, mint Apu. A megérkezés pillanatában fordult volna vissza, pedig nem utált bennünket és a gyerekeket is szerette. Nem tudott mit kezdeni a keze között értéktelenül szétfoszló idővel. Nyaralni is ezért nem tudott. Anyu képes volt hasznossá tenni magát, ezért kevésbe zavarta a vendégeskedés. Nem sok ilyen Karácsonyt tartottunk. Bármilyen kényelmetlen is volt nekünk, az igazi az volt, amikor mi mentünk hozzájuk.
Ma az óbudai állomás peronja jégfoltos volt, de a tévébe vezető út kátyúiban víz állt. Egy kiszakadozott felhőhalom mögül, egyetlen reményt keltő pillanatra kibukkant a nap és ez elég volt nekem, hogy visszanyerjem a bizalmam a békés
jövőbe. Hiába, hogy hatalmas hasadások mentén, olvadó jéghegyek válnak le a Föld sarkairól, internet közelségben kisbabák megsebzett testét szedik ki bomba sújtotta romok alól, messziről nézve csürhék és hordák, közelről látva
éhező vándorok könyörögve kinyújtott keze árnyékolja a horizontot, felvidulva bicegtem egy újabb tizennégy órás műszak felé. Itt és most erre azt mondják, hogy – de legalább van munkánk, belefoglalva saját szerencsésnek mondható
életüket közös sorsunkba, de szerintem nem normális, hogy a munkámat pénzben mérve, olyan keveset keresek, mintha semmit sem érne, amit csinálok. És talán tényleg ez a baj itt nálunk, hogy egymás munkáját lebecsüljük, egymás
szakértelmét semmibe vesszük. Egymás erőfeszítéseit nem értékeljük, miközben a magunkét túlárazzuk. De, nem is erről akartam írni. Otthon elfogyott a kávé. Tudtam, hogy elfogy, de töretlenül bízva a civilizációban, reméltem, hogy útközben megkávézom, veszek valami ebédet, mert az már a szent napon kiderült, hogy az MTVA-ban az alkalom nagyszerűségére való tekintettel nincs büfé, mint ahogy az egész Budapesten nincs közlekedés. „Dzsungel!” – mondta Apám, aki minden alkalommal figyelmeztetett, hogy a rugalmasság a legértékesebb tulajdonság a túlélésért vívott harcban. És tényleg, a belvárosban, hogy nem mondjam, a jövő városában, mindenkinek be kellett zárni az üzletét. Töröknek, amerikainak, németnek, magyarnak. A nyugatiban, a lakókocsis büfé volt nyitva egyedül, de jó a kávéja, szavam sem lehet. Ha már ott voltam, vonattal jöttem Óbudára.
Egy olyan országban szeretnék élni, ahol minden nap egyforma. Ahol mindenki maga dönti el, hogy a napja ünnep vagy hétköznap számára. Ahol nem egy mindenkori kisebbség erőlteti rá örömét, bánatát a többiekre. Ahol lehet karácsonykor szem forgatva, de akár szemforgatás nélkül gyertyát gyújtani, elérzékenyülve az évi egyszeri szeretettől, de akár az évi sokszoritól, könnyezve egymás nyakába borulni, de lehet azt is gondolni, hogy én csak beülnék valahová vacsorázni, ha nyitva lenne – valahová, ahová busszal mennék, ha közlekedne. De nincs nyitva és nem közlekedik, mert ünnep van, mint egy középkori uradalomban, ahol azt hiszik, hogy megáll az idő, amíg ki-ki vágja a (fenyő)fát és tömi a hasát.
Utalva egy korábbi jegyzetemre a könyvekről, emlékeztessetek, hogy Karácsony ürügyén írjak Schenbachné karácsonyi töltött csukájáról és a görög istenek nektár és ambrózia ebédjéről-
Még egyszer a könyvekről. Csodálatos szüleim voltak. Minden nappal egyre többel tartozom nekik. Minden nappal egyre hosszabb idő választ el attól, hogy bármit is meghálálhattam volna. Jóvátehetetlenül távolodik tőlem, nemcsak az életük, de a haláluk napja is. Szenvedélyes olvasók voltak. Mire én megérkeztem, már tornyokban álltak a könyvek mindenfelé a lakásban. A könyvszekrényekben, a polcokon dupla, ha lehet tripla sorban álltak a könyvek. Anyu a szekrények tetejét a plafonig növesztette, maga eszkábálta pótpolcokkal. Akkoriban nem mondták, hogy fotografikus memória, de neki biztos, hogy az volt, mert a legeldugottabb helyen lapuló kis füzetkét is előkerítette egy pillanat alatt, ha kellett. Apu szobájában labirintust alkottak a könyvtornyok. Az összes szabadidejüket olvasással töltötték, így nem olyan különös, hogy ezt a példát követtem én is. A pénzzel hanyagul bántak, nem egyszer sodródtak kilátástalan helyzetbe. Egyszer, régen, még kisebbecske voltam, a könyveiket gondolták pénzzé tenni. Ládákban szállították Pestre és Székesfehérvárra, antikváriumba. Annak fényében, hogy később, amikor már Pesten laktam, még átmenetileg sem lehetett kivinni a lakásukból könyvet, könyörögni kellett egy-egy kölcsönért, érthetetlen, hogyan vetemedhettek erre. Aztán megbánták és évekig gyűjtötték vissza az elkótyavetyélt könyvtárukat. Hamarosan saját könyvtáram lett, de az eladogatás hibájába én is többször beleestem. Örök körfogás, családi átok, a megbánást és visszavásárlást is beleértve. Amikor anyu magára maradt, de nem hagyhattuk egyedül és hozzám költözött, semmit nem kért, csakhogy a könyveket is hozhassa magával. Anyu sincs már és lén könyvfalak között élek a digitális világban. Azt a könyvet, amit nem papíron olvastam, nem is olvastam. És tudom, hogy Andris sem fogja kidobni őket.
Úgy látszik, hogy idén nekem minden máskor lesz, mint amikor van. A testvéremmel közös szentestét tegnap reggel tartottuk. Kihagytam a sárgarépa-cékla-alma-narancs pucolást, centrifugálást, hogy minél előbb odaérjek hozzá, hogy még a munka előtt eltölthessünk együtt valamennyi időt. Nálam már állt a fa, főleg a fotózás miatt, hiszen ha nem azon a napon jön a mennyből az angyal, amikorra meg van írva, akkor mindegy, hogy mikorra díszítem fel. Nála még fa nem volt, de az összes karácsonyi sütemény készen volt. Kóstoltam gesztenyés és mákos bejglit, szilvás kuglófot, mézes kalácsot, finom csokikat és a fekete erdő tortát. A cukor ellentmondásos természete megint teljes egészében kibontakozott előttem. Minél többet ettem, annál éhesebb lettem. De a karácsonyi bűnös falánkság magába foglalja a feloldozását is. Miért is kéne ellenállni ennyi jónak?
Kértem, hogy írja le a receptet, remélem megkapjuk hamarosan!
