Kategória: Mindenféle

… vagy ott van például ő, aki éveken át rendszeresen beszámolt külföldön tanuló gyerekei boldogulásáról. Ő, aki sokáig minden reggel és minden este titokzatoskodva mesélt az aznapi hangulatáról. Ő, aki az unokái tanulmányi és sport-eredményeit fényképes beszámoló formájában közzétette. Ők, akik egyetlen utazásukból sem hagytak volna ki. Különös tekintettel az azúrkék tengerháttér és az ínyenc halételek előtt kacagó szelfikre. Annyire nem barátaim, hogy számonkérőn rájuk ronthassak, hogy miért hagynak ki egy ideje a mindennapjaikból. Hová tűntek és ott mit művelnek, hogy nekem itt kell aggódnom értük? Nem találom őket „a ma megint eggyel kevesebben lettünk” vagy a „megint itt hagyott valaki bennünket” értesítések között sem. Én tudom, hogy nagyon unalmas a Facebook, amint a barátság is unalmas és folyton táplálni kell, hogy megmaradjon, de észrevettem, hogy csak akkor vagyok nyugodt, ha legalább havonta egyszer, mindenki posztol egy árva kiskutyát, egy cuki cicát, egy meghatónak szánt rajzolt kislányt vagy csak annyit ír, hogy mocskos soros, mocskos ov vagy legalább mocskos bkv.

Ne engedjétek el a kezem!

Nekem még nem sikerült jó képet fényképezni a bazilikáról.

Úgy látom, hogy fájdalom nélkül tudom elengedni a  Facebookot. Lehet, hogy általában nem, de az én ismerőseim mindannyian belevakultak a saját nagyszerűségük bűvöletébe. Minden szinten az önazonosság megfogalmazása került előtérbe. Minden kép, apró-nagyobb videó, a „ki ez a szuperság, aki vagyok én” és „bármit is tegyek, én csinálom a legjobban” jegyében fogant. Ők, a csodálatosak, már nem lájkolnak, kíváncsiak eddig sem voltak másra, de ezt már ki is mutatják. Pár éve még elbeszélgettünk egymás képeiről, a talált viccekről. Talán, ez a buli is csak kifáradt, vagy itt is a pénzkereset reménye térítette el a magánútról az ismerőseimet.

Gyerekkoromban brazil szappanoperákat játszottunk a testvéremmel, igaz történetek alapján, melyhez az ihletet a saját környezetünktől nyertük.

Csodás lehetőség nyílt előttem, amikor kutakodás közben rábukkantam az ócskásnál, gyerekkorom feledhetetlen játékára. Kicsit hezitáltam, végül megrendeltem és ma megérkezett. Nem bántam meg.

Gyalázatos volt a mai tárgyalás. Egy beszédképtelen bíró hirdette ki az ítéletet és az indoklását. Apám jogász volt, minden mondat nyomdakészen hagyta el a száját. Némelyik egy-egy mérnöki bravúr volt. A fejében létező bonyolult tervrajz alapján futottak, kanyarogtak a mondatrészek, elágaztak és összeértek és a több ágra szakadtak, majd újra egyesültek, alany, állítmány a helyére került. Jogásznak szánt, de én eltérültem. De a tiszteletem megmaradt a tanult, kiművelt jogászok iránt. Azt hiszem, hogy ez a mai bíró ott és annyiért kapta a diplomáját, ahol a többiekét is schmittelték. Szégyelltem magam, az emberiség nevében, mint kislánykoromban, amikor elesett kűr közben a jégtáncos vagy elpirultam, ha bakizott a bemondó felolvasás közben. El sem tudtam képzelni, hogy lehet túlélni ekkora szégyent. Őbírósága úgy végigőzte a mondókáját, hogyha az egész bírói kar felosztja maguk között a szégyent, akkor is dupla annyi esik egyre, mint amennyit túl lehet élni. És most még arról szót sem ejtettem, hogy mi volt az ítélet. A Kossuth térieket jól behúzták a csőbe, talán az oktogoniaknak sikerül. Így, hogy a fiúk elmentek locsolni, felszabadultak helyek.

Még feketébbnek tűnik a sötétség ott,  ahol van, de nem kapcsolják fel a villanyt. A legsötétebb korban élek.

Vigyázzatok, mert késő lesz!