Transzillumináció | Ostoros Ágnes

Éva néni, az egyik angyal

Anatómiai tanulmányait meg-megszakítva, kisfiam annak is szentelt időt, hogy a kimúlás utáni test állapot változásait monitorozza. Az egészben vásárolt csirke, az ő szakértő boncolása után kerülhetett csak konyhai feldolgozásra, de a csirkefejeket még akkor sem engedte át. A hűtőszekrényben volt egy rekesze, ott várt rá, a hosszas utánjárással beszerzett disznó szem, később disznó szív. Egy darabig itt gyűltek a csirkefejek is. Aztán, amikor statisztikai mennyiség gyűlt össze, akkor egyenként cérnára fűzte és a szekrények zsanérjaira akasztgatta őket. A rothadást és megsemmisülést kívánta ezzel a módszerrel megismerni.

Éva néni, a pót-nagymamája már hozzászokott, hogy mindent megengedek Andrisnak. Tudta, hogy nem kell rászólni, ha felmászik a nagy szekrény tetejére, hogy a mennyezet alatti falszakaszon próbálgassa, milyen mély gödröt tud ütni egy kalapács suhintással. És akkor sem kell szólni, ha a szekrényről szaltóval ugrik le az ágyra. Nem kell szólni, ha filctollal ír a falra, vagy térdre rogyva a komód előtt, minden darabot, egyenként kirámol a földre. Viszont, akkor sem kellett szólni, amikor a gödrökön vakolni tanult, vagy székre állva, hogy elérje az edényeket, mosogatott.

De, soha nem felejtem el a hangsúlyát, amivel azt mondta, amikor legközelebb betoppant és észrevette az enyhén szagosodó fejeket.

– De, Ágikám! Azért ez, mégiscsak túlzás!

Ezt megértettük, mindketten, Andris is és én is. Ilyenféle kísérletre, többet nem került sor.

Hálás vagyok Éva néninek, hogy próbált medret szabni a liberális nevelési elveimnek és a maga részéről ragaszkodott a hagyományos nézetekhez.

Halottak napja

Ómika meghalt…
Én már akkor elkezdtem gyászolni, amikor elvitték Nyírlakra, egy elme-szociális otthonba, belekapaszkodva a diagnózisba, hogy ön-és közveszélyes. Tudtam, hogy bele fog halni. Napokig sírtam és átkozódtam. Nem értettem meg őket, hogy elvitették, pedig magyarázták, hogy nincs pénz, nincs idő. Nem csereszabatosak a velünk töltött évei.
Egyetlenegyszer látogathattam meg, nagy könyörgésre. Messze van Nyírlak, jó ott neki, ne bolydítsuk meg.

Nem ismertem rá, amikor beléptünk a szobájába, amit többedmagával használt, más kis öregasszonyokkal. Csak egy ágya volt, mellette egy széke.
Egy éve lehetett ott, de lefogyott a felére, az én gyönyörű, hatalmas nagymamám, aki olyan bátor volt, olyan nagyvonalú. Aki azt hitte, hogy őt nem érheti semmi baj, hiszen az imádott fia majd megvédi.
Egészen picire kuporodva ült az ágya szélén, összekuszálódott hajjal. Csak nézett maga elé és nem ismert ránk. Apu mondta neki, hogy ő a Gyurka, de nem éledt fény a szemében, de elkezdett a fiáról beszélni, hogy az milyen csodálatos ember ember és hamarosan eljön érte és elviszi innen. Apu mondta, hogy itt van a Kisági és akkor végre, rám nézett. És most már, örökké így fog nézni rám, azokkal a csodálatos, barna szemeivel és felismertük egymást. Végtelen szomorúság volt a szemében. Ő nem kereste az identitását, nem készült a halálra, csak játszadozott vele, nem is a ténnyel, hanem csak a szóval és láttam, hogy most mindent tud és mindent megértett.
És attól kezdve nekem nem volt mondanivalóm senki számára, a hazugok számára…
Büntetésből tudtam meg a halála hírét.
A Balatonra indultunk a testvéremmel, autóstoppal. Veszprémből Fűzfő felé indultunk, hogy talán a Pestre tartók között hamarabb akad, aki elvisz minket egy darabig. Akadt is. Javasolta, hogy a sztrádáig menjünk vele, onnan egyenes az út Siófokig. Aztán eltévedtünk és rossz kijáratnál kezdtünk el stoppolni. Kiderült, hogy Dunaújvárosba tartunk. Mondtam Györgyinek annyi baj legyen, úgyis rossz az idő, látogassuk meg a barátnőmet. Akkor voltam elsős, a középiskola első éve utáni nyár volt. Varga Mari nem volt otthon, a nagymamájánál volt. Az anyukájától nem mertünk pénzt kérni, hogy haza tudjunk menni. Másfél órát gyalogoltunk ki a városból, hogy valahogy stoppot kapjunk. Addigra szörnyű idő lett. A hajcibáló szél szúrós, büdös port fújt ránk és belénk, csurgott a szemünkből a könny, az úton csak teherautók jártak, amiket nem mertünk lestoppolni, mert a sofőrök anélkül is lefékeztek mellettünk és válogatott trágárságok közepette ajánlkoztak, hogy elvisznek az első bokorig bennünket.
Nagyon késő este lett, mire hazaértünk.
A szüleink a konyhában tanakodtak, hogy mitévők legyenek. Abban az időben mindig lovagiasan megvédtem Györgyit, ez így volt igazságos, hiszen ezt a kirándulást is én találtam ki. Kicsit nevetgélve, hogy mutassam nem nagy eset, mondtam, hogy nem történt semmi, csak eltévedtünk, kirándulni voltunk. De anyu nagyon dühös volt és talán pofon is ütött, de erre nem emlékszem pontosan, mert az igazi pofon az volt, ahogy rám ordított, hogy ha ti így szórakoztok és nem törődtök semmivel és nem vagytok tekintettel ránk, akkor én sem leszek tekintettel rád és bár megbeszéltük apuval, hogy nem mondjuk meg, hogy ne rontsuk el a nyaradat, mert tudjuk, hogy mennyire szeretted, de most csak tudd meg: múlt héten meghalt a nagyanyád, meghalt Ómika.

Halottak napja – Apu

Anyu, az agyvérzése után, élete végéig nem nyerte vissza a régi énjét, de korábbi szokásai közül sok megmaradt. Nem tudott beszélni, de bolyongott, kutatott a lakásban és amikor a kezébe akadt egy doboz gyufa, ügyesen meggyújtotta és a szájába akarta venni. Ekkor belátta apu is, hogy nem felejtette el, hogy dohányos, csak nem tudta kifejezni a cigi utáni vágyát. Ha egy pillanatra nem figyeltünk rá, akkor ment, szedte elő a létrát, vagy hokedlire állt, hogy elérjen valamit, valamit, ami elég magasan volt ahhoz, hogy létrára állhasson. Úgy kellett rá felügyelni, mint egy kisgyerekre. Aztán, egyszer csak apu telefonált, hogy anyu függönyt cserélt és leesett a létráról. Apu ekkora már, nem kelt fel az ágyból. Depressziós volt, a mozgáshiány miatt egyre gyengébb lett, amitől egyre rosszabb volt a kedve. Anyu véralvadásgátló gyógyszert kapott az agyvérzése után, emiatt a legkisebb ütéstől is nagy foltokban bevérzett a bőre. Az eséstől összeverte az arcát, lila és sötétkék foltok borították. Néhány seb is keletkezett rajta. Ijesztően eltorzult, láttam apun, hogy nem képes ránézni.
Lehet, hogy életében először megijedt.

Lehet, hogy addig nem halhatott meg – mint a mesében a szegény legény, amíg meg nem tudja, hogy mi a félelem. Mert apu nagyon bátor ember volt. Olyan, akiről a hősöket mintázzák. Amikor én megismertem, már elmúltak a háborús idők, nem láttam őt szembenézni puskák csövével. Hogy hősök vére csörgedez az ereiben, azt a hétköznapok kis bátorságpróbáin mutatta meg. Amikor a szemünk láttára ütöttek el egy fiatal nőt. A járókelők a csattanás hangjától hipnotikusa álomba dermedtek. Mint egy megállított filmkockán, mindenki rémülten egy irányba meredt, az úton heverő nőre. Csak apu szaladt a mozdulatlanok között, hogy segítségére legyen. Amikor egy kiránduláson, a fák közül, egy megvadult kutya rontott ki és rátámadt a mi kiskutyánkra, apu tétovázás nélkül felkapta Negrót, és a feje fölé emelte. Azt hiszem eszébe sem jutott, hogy a bestia rátámadhat.
Elutaztam hozzájuk Veszprémbe, de sokat segíteni nem tudtam. Anyu a véres arcával jött-ment, nevetgélt. Bárkinek ajtót nyitott, elosztogatta a pénzét, telefonját, egyéb holmijukat. Apu nem tudta megakadályozni. Amikor elindultam vissza és elköszöntem, akkor azt mondta, hogy többet nem kell jönnöm, mert ő most már meghal. Próbáltam ellenkezni, de nem engedte. Azt hiszem, hogy villámcsapás-szerűen felismerte, hogy nincs miért várni a holnapot. Már soha nem lesz jobb. Most tényleg vége. Olyan sokszor látszott úgy, hogy vége, aztán mégis jóra fordult minden. Annyiszor volt úgy, hogy ezt már tényleg nem lehet túlélni, de visszazökkent minden a régi kerékvágásba. Talán ezért is bizakodott olyan sokáig. Ott, akkor a szemem láttára vesztette el a hitét, hogy van; talán, van; lehet még.

Halottak napja – Ómika

Ómika kézen fogva vonszolt maga után és utcahosszat szidott, mert nem ettem meg a főztjét. Húzott felfelé az emelkedőn, szorosan a ház oldala mellett, a keskeny betonjárdán, hogy visszavisz az óvodába. Ő soha többé nem főz rám, ha nekem az óvodai koszt jobban ízlik. A kerítésnél állva kiabált be az ismerős szakácsnéninek, hogy adjon egy tányér mákos tésztát. Még most is látom, ahogy, mint egy főpincér, felemelt tenyerén tartva a tányért, szalad haza. Otthon odaparancsolt az asztal mellé, hogy egyek! Lássa ízlik-e? Egy falatot nyeltem le és hányni kezdtem. Zokogtam és könyörögtem neki, hogy ő főzzön nekem, mert az a legjobb. Sokáig kellett könyörögnöm, de még aznap készített nekem olyan igazi, Ómika féle mákos tésztát. Persze, hogy hajszálvékonyra gyúrta a tésztát és az egymásra tett tésztacsíkokat, az ujjait begörbítve, leszorította a bal kezével, a jobbjában pedig egy hatalmas késsel, olyan gyorsan és tökéletesen, egyforma szélességű metéltre vágta, hogy még ma sem tudnám utánozni. Aztán, a két kezével, lisztes kezével szórogatta, dobálgatta, hogy ne tapadjanak össze a szálak. Mindig frissen gyúrta a tésztát. Mindig, amíg élt.

De aztán meghalt és meghalt vele a frissen gyúrt tészta is. És meghalt a nagyon vékonyra sütött palacsinta is, amiből egyet-egyet, a szomszéd kisfiú, a konyhaablakba felkapaszkodva, kihízelgett tőle.

Halottak napja – Anyu

Azon a napon, annak a napnak a rettenetes éjszakáján, azt álmodtam, hogy egy kocsi hátsó ülésén utazom. Tudtam, hová megyek, de az éppen nem volt fontos, nézegettem, álmodoztam. Arra figyeltem fel, hogy a kocsiban utazó többiek, valahogy elég sokan lettek, kiabálnak, figyelmeztetik a vezetőt, hogy vigyázzon, nézze azt az őrültet, hogy mit csinál.
Láttam, amint felpillantottam, hogy az utat teljes szélességében elfoglalja egy hókotróra emlékeztető jármű, amelynek a lapátja még az útnál is szélesebben, mindennél szélesebben kotort egy halomba bármit, ami elé került. Elért bennünket és ellenállhatatlan erővel tolt visszafelé, majd le az útról. Bukdácsoltunk az összegyűlt kupacban, mint egy halom gyerekjáték. Az ajtó még éppen kinyílt, mielőtt végleg meggyűrődve beszorult volna, és én kiugrottam, és talán Andrist is kihúztam magammal, de lehet, hogy az akcióm eredményeképpen mindnyájan kikerültünk a kupacra.
A szemétdomb tetején álltam, a kakas diadalmas öröme – nem kell ez se, alattam a világ minden dolga: házak, autók, eszközök és emberek dobódtak, gyűrődtek, jajgattak, tűntek el és bukkantak elő. Egyedül álltam a világ szemétdomb tetején és nagyon nem akartam ott lenni. De a kupac, ami a lábam alatt egyre nőtt és mozgásával arra kényszerített, hogy, ha nem akarok beledarálódni, lépjek mindig a csúcsára, nem rendelkezett más tulajdonsággal, amin megvethettem volna a lábamat, csak azzal az eggyel, hogy teteje volt.
Anyu 71 évesen és 44 kilósan mindennap beült a Skodájába, elautózott a világ másik végére, gyógyszert kevercselt, mosolygott, tréfálkozott a betegekkel, a kolléganőkkel. Aztán hazaautózott és megfőzte apunak az ebédet, ami hideg volt, büdös volt. „Ezt soha nem szerettem Ágikám, te is tudod, miért ezt csináltad?” Kézzel mosott, mert a mosógép zúgása bosszantotta aput, a saját szobájában teregetett, mert a mosószer émelyítő szagától hánynia kellett apunak, nem takarított, mert a porozást nem tudta elviselni apu, ruhát nem vett magának, mert apunak kell most cipő, fáj a lába és abból a hatvan párból, ami a szobájában várta jobb sorsát, egyik sem volt megfelelő.
„Egész nap egyedül vagyok, nincs kihez szólnom, Ágikám! Te meg ahelyett, hogy sietnél haza, még órákig beszélgetsz a munkatársaiddal” – hangzott el mindennap. Így mindennap egyre későbben kellett elindulni, és egyre gyorsabban odaérni, végül már pillantás gyorsan utazott és pillantás gyorsan dolgozott, hogy növekedjék az idő, még saját magán túlra is, amikor ott ülhet apu kitakarítatlan, büdös, használt papír zsebkendőkkel almozott szobájában, az összepisilt alsónadrágok között, hogy hallgathassa, mi az, amit rosszul csinál.
Olyan lett az életük, mint egy kétpetéjű tojás. A törékeny héjat a bántás is, a segítség is egyaránt széttörte, egyre kevesebbet látogattuk őket.
Az utolsó alkalommal a mama, az unokák hívták így, kikísért bennünket az állomásra. Még volt időnk a vonat indulásáig, a Skodában maradtunk beszélgetni. Hívtam, mint mindig. Apu már sokkal jobban van. Néhány napig egyedül is boldogulna. Gyere fel Pestre, látogass meg minket, pihenj egy kicsit.
Ó, igen tudja ő azt, hogy apu jól van. Semmi baja sincs. Aztán hirtelen arról kezdett beszélni, hogy az édesanyja annyi idős volt, mint most ő, amikor meghalt. A testvére is ilyentájt halt meg. Vele is így lesz. Kap egy agyvérzést és vége. Mondtam neki: „A testvérednek magas vérnyomása volt. Édesanyád szívbeteg volt, cukorbeteg, rákos. Te teljesen egészséges vagy.”
„Jól van, jól van. Úgy lesz úgyis, ahogy mondja. Na menjetek, mert lekésitek a vonatot.”
Nem is emlékszem, mikor volt azelőtt, ilyen fájdalmas a búcsúzkodás. De azt biztosan tudom, hogy egy kezemen megszámolhatnám, ő hányszor sírt, amikor visszautaztunk Pestre. Ezúttal mind a ketten sírtunk. Talán ez a sírás pecsételte meg a szavait? Vagy olyan bizonyosság volt a szavaiban, hogy elindította bennem a gyász könnyeit?
Néhány nap múlva, két és fél órával a baleset után már újra Veszprémben voltunk. Láthattam még az Istennek azt az ügyes trükkjét, ahogy kiszökteti az igazi lelket a hátsó ajtón és pár nap eszméletlenség örve alatt helyére csempészi a másikat. Jó, elhiszem, hogy valami nagyon fontos elintéznivalója maradt itt. Tudom, kellett neki egy kis tér és lehetőség. De azt hitted, hogy nem vesszük észre, vagy, mert nem hiszünk a test feltámadásában, mindenáron ragaszkodunk hozzá, hogy körünkben maradjon.
A hirtelen elárasztott és nyomás alá került területeken még folynak a munkálatok. A riadóztatott mentők már megkezdték a mentést, a szigetté váltak maguk körül teremtenek rendet, a fehér foltokról mit sem tudunk.
Egy magányos őrt váratlanul ér jelzőkészüléke hívása. Válaszol. Az ő területén minden rendben, kapcsolata él. Andris és én beléptünk a kórterem ajtaján, anyu felpillantott, rám nézett. Ő, rám. Szia! Mondta. Aztán Andrisra. Ő, rá. Szia, Andris! Becsukta a szemét.
Az őr éppen a felismerésnek örült és nem vette észre, amikor a hófehér, gyönyörű tájat elárasztotta a vér.
A húgom, aki röviddel utánunk érkezett, már nem találta ott.
Napokon át feküdt az ágyon egy infúziótól selyem-simára kisimult bőrű, a távoli gyerekkorból ismerős arcú nő. Néha kinyitotta kamillavirág sárga színű szemét. Írisze közepén, mozdulatlan parányi fekete pont a pupilla. Ide-oda néz, ismerős tekintet, a macskám szeme, az állatok szeme. Nyugtalansággal, félelemmel, értetlenséggel elegyes nézés.
Györgyinek egyetlen percig sem volt bizalma. Jó, én még soha nem láttam ilyen betegségtől szenvedőt. Az indián regények hőseit hagytam utoljára, könyvek lapjai közé zártan, ilyen, többhetes eszméletlen kábulatban, hogy majd egy új fejezetben teljesen felépülve, ismét tomahawk alá hajtsák gyönyörű fejüket.
Mert elesett. Mondták. Valószínűleg beütötte a fejét, mert vérzett az orra. A feje nem vérzett. Szólt hozzánk. Mondták. Még válaszolgatott a mentőknek. A mentők már nem tudták vele felvenni a kapcsolatot. Mondták. Teljes sensomotoros aphasia. Mondták. Agyvérzés.
Mégse. Szívelégtelenség miatt rosszul lett, elájult, elesett, betörte a fejét, traumás vérzés az agyszövetben. Mégse. A CT alapján vagy az egyik, vagy a másik. Mindegy melyik. Mondták.
Bármi az ok, ugyanaz a kezelés. Nincs mit tenni. Agynyomás-csökkentés. Élet és halál között van. Hogy mi lesz? Most arra várunk túléli-e egyáltalán. A kisebbik baj, hogy stroke-ja van. Az édesanyja súlyos szívbeteg. Nem tudtak róla? Mondták. A beszéd és memória központ károsodott. Hónapokig tarthat, míg megmondhatjuk milyen mértékben fog regenerálódni. Maguk is észre fogják venni.
Egyetlen pillanatig sem hittem el, hogy onnan vissza lehet térni. Nem evett, nem ivott. Mesterséges táplálás. Orrszonda. De nem engedi betenni. Le kell kötözni. A húgom kioldozta, az orvos kirohant a szobából, mérgesen kiabálva, hogy minden felelősséget elhárít magától.
Katéter. Ha szólok, leeresztik a zsákot, ha szólok, visszakötik az infúziót, hiszen nem ivott egész nap. Ha szólok, kihúzzák a dugót a katétercsőből, mikor kikísérem wc-re. Kell neki, de nem jön, fáj. Mert be van dugaszolva. Sokat tudok már az ápolástanból. Ha szólok, rögtön kitisztítják a kakából, mert kapott hashajtót rögtön, amikor szóltam. Pudingot etetünk vele, amit soha nem szeretett, most szereti. Egész nap bent vagyunk a kórházban. Gyakrabban kéne bejönni hozzá, üzenik, mert csak maguktól fogadja el az ételt. Gyakrabban kéne bejönni, üzenik, mert a gyorsabb javuláshoz szüksége van arra, hogy érezze fontos valakinek.

Szegény anyukám könnyű és méltó halált tervezett magának. Azt hitte, elég lesz, ha kiválaszt egy testvért, hiszen azonos a genetika, azt hitte elég lesz, ha nagyon akarja. Igaziból elég is lett, hiszen ő, aki úgy vágyott apu előtt meghalni, bizonyos értelemben meg is halt. Teste és eltorzult tudata még hozzásegítette aput az utolsó elszámolás megtételéhez. Még egy valami, amit csak ő adhatott. Most nekem segít szembenéznem a halállal, az igazi árvasággal. És nekem vissza kell adnom ebből a sok mindenből valamit. Azt akarom, hogy könnyebb legyen neki. Ha nem is kaphatta meg azt a halált, amire vágyott, de ne kelljen szenvednie. Ezért imádkozom.

Három hetet töltött a kórházban. Egy fiatal mentő kísérte a mentőautóhoz. „Tudod, az a fiatalember” – mesélte sokszor azóta, „aki egészen a lakásajtóig kísért, ő hozott engem haza”.

„Nem megyek szanatóriumba” – mondta, miután az orvosával összefogva sikerült mindkettőjüknek elhelyezést biztosítani Sopronban.
– Nem akarok fehér köpenyt látni, valahogy nem szeretem az orvosokat.
– Megmentették az életed.
– Nem volt nekem semmi bajom. Kicsit lefeküdtem, kipihentem magam.
– Nem költözünk fel hozzátok, még körülbelül három évet élek, jó lesz ez így nekünk.
És, ahogy lassan minden visszarendeződik, és látszólag ott folytatódik, ahol abbahagytuk, a visszarendeződés közben keletkező ösvények, melyek a javíthatatlan régi utakat hivatottak kiváltani, miközben elvezetnek ponttól pontig, új irányokat is engedélyeznek, és ismeretlen tájakra invitálnak, ami barátságos kalandot ígér a közlekedőnek, és fájdalmasan szorítja össze a szívét a szemlélőnek, anyám gyermekeinek, nekünk…

Azt álmodtam, hogy végre elindulok.

Ma hajnalban végre rászántam magam és elindultam. Tudtam, hogy valahol a városban van a tenger és én még nem is láttam. Gondoltam, hogy az ösztöneimre bízom magam. Egyre csak lefelé fogok menni. Hamarosan egy kapun át beléptem egy templomba. A karzaton találtam magam, sok ember között. A karzatot, az orgonával együtt egy hatalmas, virágzó oleánder lombja tartotta. Egy pap pisszentett és kihessegetett. Aztán, fűzfák között, egy néptelen, homokos úton, szembe találkoztam egy ismerős nővel és az ő barátnőjével. Azon nevettek, hogy két csizma volt a lábukon. Mint azok a pólók, amiket úgy varrnak, mintha kettő lenne, pedig csak a nyakánál, az ujjánál és az alján lóg ki az elütő színű szegély. Közelebbről látszott, hogy ez is csak egy hasonló trükk.
Valamikor útközben, még az út elején jégkrémet vettem a trafikban. Kettő volt egy csomagban, Andrisnak szántam a másikat. A trafikból egy keskeny, vékony farostlemezekből eszkábált lépcsőn lehetett lemenni. Nehéz volt lejutni. Az óvatos lelépkedés közben megfelejtkeztem a jégkrémről és akkor indultam a tenger felé. Két műanyag zacskó volt nálam, egyiket a másikba tettem. Abban egy palack ásványvíz volt.
A felébredés pillanatában, kivonatolódott az álom tartalma, ezért tudtam megjegyezni. Még mindig kellemes érzéssel tölt el a tudat, hogy végre elindultam.

Újabb részlet a Transzillumináció című regényből.

„Amikor egy-két éves volt a gyerekem, megszüntették a munkahelyemet, mindenkit elbocsátottak. Közismert, hogy a filmgyár Könyves Kálmán krt.-i telepét lerombolták, az eszközöket a megfelelő személyek kimentették a nekik megfelelő helyekre, a helyére buszpályaudvart építettek, amelyről természetesen – hiszen ez Magyarország – kiderült, hogy kicsi, nagy, jó helyen van, rossz helyen van, nincs megfelelő ventiláció, vagy éppen, hogy van. Többe kerülne átépíteni, mint újat építeni, de ha lenne rá pénz sem férne ott el az új stb. stb..

Az én életemben ez egy nagyon fontos pillanat volt, mert ekkor határoztam el, na nem, hogy gazember leszek, hiszen a gerincesekhez tartozom, hanem, hogy leszarom. Nem etet meg többé senki, hogy egységben az erő, összetartozással, szabadsággal, csak még egy kicsit bírjuk ki -val. Nem hiszem el sem a politikai, sem a civil kezdeményezéseket, nem hiszem el, hogy a jövőt építjük magunknak vagy a gyerekeinknek. Senki barikádjára nem megyek zászlólobogtató golyófogónak, senki úszómedencéjében nem leszek csempe, senki házának nem leszek téglája, senki ügyét nem viszem a vállamon.

Mert az én jövőmet, a gyereke jövőjét az én apám teljes hittel és elszántsággal építette, sőt azt gondolta, amikor az egyenlő munkáért, egyenlő bért; nyolc óra munka, nyolc óra szórakozás, nyolc óra pihenés; ingyenes tanulás, ingyenes orvosi ellátás, lakás, munka, nyaralás mindenkinek; mondatokat kimondta, hogy az egész generációm jövőjét, jobb jövőjét építi.

Aztán kezdődött előröl. Minden, ami már a mienk volt, elfogyogatott a még jobb jövőt gyártók keze alatt. És most fel kell találni újra a spanyolviaszt.

Nemrégiben, tekintettel arra a meggyőződésemre, hogy akinek van bátorsága egy nép nevében intézkedni, annak a bűntudathoz is legyen bátorsága, levelet írtam a párt elnökségének, melynek apám 10 ezer éve a tagja volt, hogy hajlott korára, munkásságára és rendületlen hűségére való tekintettel nem lehetne-e valamilyen formában biztosítani őt arról, hogy nem felejtették el és fontos volt, amit tett. Kaptam egy választ, hogy ugyan nagyon sok a dolguk, de milyen jó, hogy szóltam és majd lesz valami, csak figyeljek. Nem kétséges, hogy aztán megnövekedett az őt, a 86 éves öregembert, frissen-fiatalosan letegező prospektusok, szórólapok, tájékoztató és reklámanyagok száma.”

Idézet a Transzillumináció című regényből

„Nem tudtam elszakadni tőlük. Egyszerre szerettem és gyűlöltem őket. Ők voltak a tökéletesek a szememben. Nem ért fel hozzájuk senki. És igaz, ami igaz, apu nem csak az okosságával emelkedett a többiek fölé, hanem a nagyvonalúságával, a humorával, azzal a különleges, másnál nem tapasztalt világlátásával, amelynek párját a mai napig nem találtam. Olyan sokkal volt több, mint a többiek. Mégsem vettem észre soha és most nem túlzok, hogy bárkit lenézett volna, magánál kevesebbre tartott volna, bárkivel éreztette volna a szellemi fölényét. Másrészt, nagyon pontosan meg tudta határozni egy konkrét ember konkrét helyét a környezetünkben. Soha nem áltatta magát azzal, hogy bedőljön valami formális, udvariasság, vagy ravaszság diktálta gesztusnak. Mégis hiányzott belőle bármilyen rosszhiszeműség. Újra, meg újra kitárta a szívét.

De a fiatalkori verseit eldugta előlünk. És maga elől is. Nem sóhajtozott másik élet után. De nem is fordult el a művészféléktől. Bele adott mindent a munkájába. Hitt abban, hogy hasznos és fontos, amit csinál. Bizonyos értelemben a semmiből építették az országot, hihettek is magukban. Hitt abban, hogy a megelőzés, a gyógyulás lehetőségét mindenki számára hozzáférhetővé kell tenni. Hitt abban, hogy a gyógyszertár-hálózat fenntartása, fejlesztése az emberek, a nép javát szolgálja. Fura most, a rombolás zenitjén leírni ezeket a szavakat. Amikor elkezdtem őt figyelni, akkor is rombolás után voltunk. Összeomlott egy rendszer, amelybe a nép nagyobb részének nem volt meg mindehhez a joga, és romba dőlt egy ország a háború miatt. És ők a szemétből, a maradékokból egyenként kiszemezgették, hogy mi és hogy maradjon meg. Hozzáadták saját testi-lelki erejüket és építkezni kezdtek. Másfajta romokat takarítottak, mint ami most van. Most azt az országot rombolják, amit egy nép magának épített. Jól-rosszul, de vér-verítékével. Apáink országát. Nem kizsákmányoló, rabszolgatartó oligarchák kis királyságait, hanem a közös vagyont. Hát, már nem sok maradt, nem kell már sokáig sírni emiatt. Az ide-oda államosítás haszonélvezői közben röhögnek a markukba. Az ilyen buta népnek bizony jól jött az a néhány elszánt és tiszta szívű komcsi, aki megvédte őket, amíg élt, a vérüket szívó parazitáktól.”