Végül, megszületett a megoldás. A Casting oldalon redukálom a képeket addig, amíg tényleg nem akad több játszótársam és az érdeklődőket átirányítom a Flickr-e. Ott aztán nagyon sok képből és hozzá történetmorzsákból válogathat az, akit érdekel a gyermeki képzelet újra képzelése.
Szerző: Ostoros
Casting
Elindítottam egy játékot, Casting címmel, itt a honlapomon. Egyelőre magam játszom csak vele, mint gyerekkoromban, amikor képregényeket rajzoltam. Minden füzetlap egy jelenet. Minden jelenet középpontja egy figura. Egy nő, földig érő szoknyában, hosszú, kibontott hajjal. Én vagyok az. Az összes többi szereplőt, a jelmezeket, díszleteket, a történetet, a párbeszédeket – magamban hozzágondoltam minden oldalhoz.
Itt tartok most a játékommal is. Ezek a kis figurák nem azok, amikkel én játszottam, azok már régen nincsenek meg, hanem Andris régi játékait szedtem elő. Beállítom őket a jelenetbe, aztán annyi minden jut eszembe róluk, annyi mindent képzelek hozzájuk, hogy nem győzöm leírni. De, nem akarom, hogy a szavak kerekedjenek a képek fölé. A nehézséget ugyanaz a jelenség okozza, mint a családtörténetnél. A képek erős érzelmeket keltenek és felkeltik a kíváncsiságot a történetük iránt. A történet meg egyre több szót kér, hogy körülírjon és pontosítson, hogy elágazzon és burjánozzon.
Játszani nagyon nehéz!
Lánc
Alapítvány és második alapítvány
Amikor állatbőrökbe bugyolálva, fázósan kuporogtunk a tűz körül és a lángok játékát figyeltük a barlang falán, ábrándoztunk az égig érő lajtorjáról, a repülő szőnyegről, a szezámra táruló kincseskamráról, már akkor is féltünk, hogy ezekkel együtt feltaláljuk a túlnépesedést, az olajválságot és a fegyvereket. Éppen ott tartottunk akkor, ott, mint most, itt. Épp oly sötét van kint, mint akkor volt. Éppen annyira egyedül vagyunk, mint akkor voltunk. És most is csak reménykedhetünk, mint akkor reménykedtünk, hogy egyszer eljön az idő, amikor elmondhatjuk, hogy a jó úton jártunk és megérte.
Nekünk, az alapítvány önkénteseinek, soha nem szabad megfeledkezni a dolgunkról. Gyűjtögetjük és halmokba hordjuk az emberiség tudását, hogy a nálunk nemesebb és erkölcsösebb utódainknak, ne kelljen a barlangtól újra kezdeni az utat.
Írd le, fesd meg, rögzítsd, ahogy tudod, oszd meg és archiváld!
Magyar Posta Zrt.
Az alábbi írást, kiegészítve az adatokkal, elküldtem a postának és várom a választ, amit majd közkinccsé teszek.
Évek óta – korábbi rossz tapasztalataim alapján, okulva – igyekszem minden dolgomat elektronikusan intézni. E-mailben levelezem, interneten intézem az átutalásaimat. A kor lassan felnő az igényeimhez és már különböző telefonos appok formájában is igyekszik megkönnyíteni a dolgomat és teljesíteni a vágyamat, hogy elkerülhessem a Magyar Posta Zrt.-vel való találkozást. Így elértem, hogy csak kivételesen érkezik postai úton küldemény. Tekintve, hogy a postások a fizetésükért, még a csengő gombot sem hajlandóak megnyomni, felhatalmazást adtam a szemközti kisboltosnak, hogy átvegye a leveleimet. Aki intézett már ilyesmit, az tudja, hogy nem is egyszerű. Az ügy bizonyos fázisaiban személyes megjelenést követel a meghatalmazó és meghatalmazott részéről, tanúk, ellenjegyzők felvonultatását és a végkimenetel, sajnos, így is könnyen megjósolható. Hiába a papír, hiába a kézbesítőkkel való többszöri, személyes egyeztetés, a küldemény rendre nem kerül a boltoshoz, hanem egy értesítő vár, hogy mikor fáradhatok be érte a hivatalba, ahol, némi, inkább több mint kevesebb várakozás után átvehetem a levelemet, vagy pénzemet. Most eltekintek azoktól az esetektől, ötből négytől, amikor az alkalmazott nem találja a fachban a küldeményt és hosszas keresgélés után megkér, hogy jöjjek vissza másnap, de legjobb lenne, ha soha többé nem látna. Ezt, persze nem mondja ki, de mert egyformán kívánjuk egymás társaságát, könnyen kitalálom, hogy mit gondol magában.
Mivel azonban az Isten engem a tenyerén hordoz, és látja, hogy próbálok magamon segíteni, akkor küldeti a postát nekem, amikor, nagyon ritkán ugyan, de éppen itthon dolgozom, vagy éppen itthon vagyok.
Tegnap is ez történt.
És ezt úgy tudtam meg, hogy este, amikor hazaértek a többiek, a postaládából felhozták az értesítőt, mit értesítőt, értesítőket, hogy két ajánlott levél is érkezett, egyik nekem, másik a fiamnak. Az egyikre előzékenyen rá volt pecsételve, hogy “ismételt kézbesítés többletszolgáltatás kérhető” és a telefonszám.
A többlet, ugye, azt jelenti, hogy van valamennyi, és annál többet adnak felárért.
De minimum-e, hogy, amikor a postás a címre érkezik, megpróbálja kipuhatolni, hogy a címzett otthon van-e, képes-e átvenni a levelét? Ennek legegyszerűbb módja, ha becsenget, és ezt ő is tudja. De mi van akkor, ha nem adok borravalót? Ha becsenget, kockáztatja, hogy beengedem és akkor mire tudná a többletet elszámolni? Hogyan növelhetné a bevételét az én pénztárcámból?
Tehát a fizetéséért – szerinte – annyi a minimum, hogy megsétáltatja a levelemet, majd kis értesítő cédulák körmölésével szórakoztatja magát a lépcsőház félhomályában. Viszont, extra szolgáltatásként, kipróbálhatom magam kézbesítőként, amikor a jól olvashatóan másik számú házba címzett leveleket leszedegetem a postaláda tetejéről, ahová a munkában megfáradt kézbesítő kirakta és jövet-menet széthordom az utcában.
Vagyis, hiába, hogy itthon voltam egész nap, maradt a többletszolgáltatás igénybevétele.
Egy órával azután, hogy megrendeltem a szolgáltatást, ideért egy nagyon öreg bácsika, aki felcammogott a harmadikra, átadta az egy címre, két névre szóló levelet, darabonként ezer forintért. Adott róla számlát is, vicceset, mert két névre és egy címre szólt az is. (El sem akarom képzelni, hogy mennyire hülyének nézik a NAV-ot a postások. Talán, annyira, mint engem?) Szóval, minden a szokásos. Fizettek a feladók, fizettem én is. A bácsit csak azért nem zavartam le, hogy a második levelet külön úttal hozza fel a pénzemért, mert nincs humorom és belőle sem néztem ki.
De félre téve a tréfát, Tisztelt Posta, kérem, fenti soraimat tekintse hivatalos feljelentésnek, panaszomat vizsgálja ki, az eredményről, hogy miként képzelték ezt? – értesítsen, legfőképpen pedig hozza ki a küldeményeimet, ha már egyszer ez a dolga!
Február 24-n megérkezett a “válasz”. Olvassátok!
Karola
Furcsa, hogy a számvetés, a múltra vonatkozóan történik. Azt hittem, hogy számot vetni, olyasmi, mint kockát vetni és a jövőbe kukucskálok a számvetés révén. Aztán megtudtam, hogy az elszámolni értelmében használatos. De, annak örülök, hogy több emberre gondolhatok jó szívvel, mint ahányra haraggal.
Karola néni a rendszerváltás előtt apáca volt. De, bezárták a rendházakat és az apácákat szélnek eresztették. Úgy feszült a bőr a csontjaira, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Szárazon, fényesen. Egyetlen gramm fölösleges hús nem volt rajta. A két szeme, szinte kitöltötte az arcát. Andris után másodiknak, neki volt a legzengedezőbb beszédhangja, amit valaha hallottam. Inkább férfi, mint női hang volt. Mindig harsányan kacagott, sosem láttam rosszkedvűnek. Pedikűrösként jelent meg nálunk, Ómika, de főleg apu lábát ápolta.
A fehér lavórba tűzforró vizet hozatott, általában anyuval. Egy kancsóban ott állt az utánpótlás. Egy marék sót és egy darabka szappant tettek a vízbe. Heves sziszegések között, apu lassan, óvatosan eresztette bele a lábát. Tizenöt-húsz percig is áztatta, miközben Karola előkészítette a szerszámait. Mindenféle éles kis kések, ollók, reszelők. A beavatkozás alatt végig, hangosan és vidáman társalogtak, mindenféléről. Karola egy majdnem földig érő, fekete köpenyben járt. Különös, azóta sem érzett illat lengte körül. Érthetett a gyógynövényekhez is, mert maga készítette kenőccsel balzsamozta be apu lábát a pedikűr végeztével, amiért apu nagyon hálás volt. Györgyi úgy emlékszik, hogy egyszer meglátogattuk, egy magas fallal kerített ház, kis, sötét lakásában lakott. Gyűszűnyi likőröspohárból kínált meg bennünket, ragyogó zöld színű itókával. Györgyi úgy emlékszik, hogy nem apáca, hanem prostituált volt és öregségre találta ki a lábápolást.
– Jaaj!! Naccs’asszony! – kiabálta, ha valamit tréfásnak tartott és mindent annak tartott, elkapta anyu kezét, hogy megcsókolja. Anyu ezt nem bírta, mindig elrántotta. Apu tudta, hogy jobban megbántja, ha nem engedi, mintha hagyja.
Én még egy látogatásra emlékszem. Hirtelen megbolydult minden. Karola helyett egy nő jelent meg nálunk, aki elmondta, hogy Karola nagyon megbetegedett, haldoklik. Akkor mentünk el hozzá, apuval. Én kint várakoztam a fal előtt. Apu könnyezve jött ki. Karola nem jött többet pedikűrözni és senki nem töltötte be a helyét.
Lányok Asszonyok
Repint nagyon szerettük. A nyírfaliget színeváltozásait a különböző évszakokban, de a volgai hajóvontatókat is. Tervünket egy, a gerincénél széthullott albumra alapoztuk. Körbevágtuk a reprodukciókat a paszpartu mentén. Mellé, leszedtük a többi könyv külső borítóját. Főleg azokat, amiken valamilyen kép is volt, de legalább különleges betűk. Mellékerült még Munkácsy virágcsendéletes táviratlapja és a selyemre nyomtatott rózsák is. Lisztből, vízből csirizt főztünk és kitapétáztuk a falat. Olyan magasról kezdtük, ameddig az ágyra állva felértünk és a bútorok takarásáig tapasztottuk egymás mellé a képeket. Évek óta bűntudatom van emiatt a dekoráció miatt. Azt hittem, hogy azért nem emlékszem a büntetésre, amit a könyvek megrongálása miatt kaptunk, mert elviselhetetlenül szörnyű volt.
Aztán most, hogy megkérdeztem a testvéremet, ő hogyan emlékszik, egy másik történetet mesélt.
Emlékszel? – kérdezte, – arra a szegény emberre, aki éveken keresztül vonszolta magát egy kerekekkel felszerelt deszkalapon, egyik vagonból át a másikba, a két kezére egy-egy fakockát szíjazva, azon húzva magát, mert tőből levágták mindkét lábát? Ő árulta a Lányok Asszonyok
internecionálnyij magazint, a legvonzóbb színes képnél kifordítva, hogy a címe ne riasszon el senkit attól, hogy megvegye a nagy Szovjetunió női lapját. Emlékszik, olyan nehéz volt belőle egy köteg, hogy egy kisdobos őrs havi ellátmánya kijött abból a pénzből, amit a MÉH-ben fizettek érte. Persze, hogy nem emlékeztem. És persze, hogy rögtön emlékezni
kezdtem, ahogy felidézte. Eszembe jutott a vasúti kocsik mindig piszkosnak látszó padlója. Ahogy nyílt az ajtó, de az ülések fölött úgy látszott, hogy nem jött be senki, aztán meghallottuk a csosszanásokat és félrekaptuk a szemünket, olyan borzasztó volt látni azt a megnyomorított embert. El sem tudtam képzelni, hogy került fel, a még egészségesnek is megmászhatatlanul magas kocsiba. Aztán mellénk ért és jószívűségből, bár ismertük a trükkjét, mégis vettünk egy példányt az újságból. Ennek az újságnak a művészeti melléklete volt Repinnek és más szocialista-realista festő művének a reprodukciója. Györgyi szerint a csirizt tényleg én találtam ki, de az elgondolásunk sikert aratott és nagyon tetszett a szüleinknek.
A könyvek borítóit pedig anyu szedte le, hogy az iskolai farsangra jelmezt készítsen neki. Könyvespolc lett és nyert is valami díjat. Most persze, irigységből rögtön azt remélem, hogy ebben az egyben talán mégis rosszul emlékszik és én voltam a könyvespolc és én nyertem díjat, de olyan sokszor bebizonyosodott, hogy ismeretlen okból, értelmezhetetlen szűrőkön
folyatom át az emlékeimet, hogy erre sajnos, semmi esélyem sincs.
2015
Ómikával számolgattuk az éveket. Amíg velünk élt, a háromból az egyik, az ő szobája volt. De volt, amikor mi is, Györgyivel, az ő szobájában laktunk. A bútorait magával hozta Sopronból, vagy Keszthelyről, vagy vándorútjai valamelyik állomásáról. Szép szekrények, hatalmas ágyak, fejtől-lábtól, várkastélyok kerítését idéző faragott támlákkal. Egyik ilyen ágyon kuporogtunk a polc alatt, ami utóbb ledobálta magáról a kiskutya szobrot és egyéb nippeket, amikor a berhidai földrengés hullámai elérték.
Hol leszek én már 2015-ben, mondta. De, te még bőven megéred. Én akkor lennék 121 éves. Miért ne élhetne addig? A gyerekidő végtelen. Akkor nem tűnt soknak százhúsz év. Száz, vagy százhúsz, egyre megy. Reménykedtem, hogy élhet. Reménykedtem, hogy addigra feltalálják a halál ellenszerét.
Gyerekkorban nem kúszik a szorongás, mint egy hideg kígyó, egyre feljebb a bokádon. Nem kell mozdulatlanul ülni, hogy talán, mint a vadállat, ettől visszavonul.
Most van kétezertizenöt. Ott ülök Ómikával az ágyon. Egy tapodtat sem mozdulok. Összezavartam az időt, de összezavarodtam magam is.
