Ma hajnalban végre rászántam magam és elindultam. Tudtam, hogy valahol a városban van a tenger és én még nem is láttam. Gondoltam, hogy az ösztöneimre bízom magam. Egyre csak lefelé fogok menni. Hamarosan egy kapun át beléptem egy templomba. A karzaton találtam magam, sok ember között. A karzatot, az orgonával együtt egy hatalmas, virágzó oleánder lombja tartotta. Egy pap pisszentett és kihessegetett. Aztán, fűzfák között, egy néptelen, homokos úton, szembe találkoztam egy ismerős nővel és az ő barátnőjével. Azon nevettek, hogy két csizma volt a lábukon. Mint azok a pólók, amiket úgy varrnak, mintha kettő lenne, pedig csak a nyakánál, az ujjánál és az alján lóg ki az elütő színű szegély. Közelebbről látszott, hogy ez is csak egy hasonló trükk.
Valamikor útközben, még az út elején jégkrémet vettem a trafikban. Kettő volt egy csomagban, Andrisnak szántam a másikat. A trafikból egy keskeny, vékony farostlemezekből eszkábált lépcsőn lehetett lemenni. Nehéz volt lejutni. Az óvatos lelépkedés közben megfelejtkeztem a jégkrémről és akkor indultam a tenger felé. Két műanyag zacskó volt nálam, egyiket a másikba tettem. Abban egy palack ásványvíz volt.
A felébredés pillanatában, kivonatolódott az álom tartalma, ezért tudtam megjegyezni. Még mindig kellemes érzéssel tölt el a tudat, hogy végre elindultam.
Szerző: Ostoros
Kontraszelekció
Évtizedek óta, most túloztam, hiszen öröktől fogva, kontraszelektív a vezető pozícióba kerülők kiválasztódása Magyarországon. Egyszerű oka van, a vonal fölött, hatványozódik a pénz és egyéb juttatások mértéke, érdemes ráhajtani a pozícióra. Jöttek az uram-bátyámok, aztán a káderek, a csókosok, a nyelv szerencsére örökifjan reagál a változatlan változásaira. Értelemszerűen, az így szerzett hatalom birtokosai sem a szakmai hozzáértésükkel, sem vezetői képeségükkel nem emelkednek ki az átlagból, ha egyáltalán van nekik. De, egy kupac félhülyét eltartani, már se nem osztana, se nem szorozna. Emiatt nem szólnék. De közülük nem egyet elkap a hatalmi téboly, amikor bársonyszék kerül a segge alá és elkezd irányítani. A szakmához jobban értőt eltávolítja, különösöen, ha az van elég orcátlan elmondani a véleményét. Ekkortól omlik össze egy-egy szakma, veszíti el hitelét egy-egy hivatás, válik életveszélyessé az utca, a közlekedés, az orvoslás, a mezőgazdaság és folytathatnám a felsorolást az életünk minden területéről. Az ördögi körből nincs menekülés. Hogy a megszerzett pozícióját megtarthassa, még több olyan alattvalót kell maga alá gyűjtenie, akik nem az érdemeik, hanem a szolgalelkűségük miatt alkalmasak a posztjukra. Bepiszkít mindent a primitív, tanulatlan csőcselék dilettáns ügyetlenkedése.
Márai naplója
Rombolók
Elpusztítani mindent, amit egy előző generáció értékesnek tartott. Sőt, elpusztítani saját alkotásainkat is. Honnan ismerős ez a magatartás?
Márai Sándor naplóját olvasom
“A római egyetemen ötezer diák tüntetett a diákságot szervező kommunista szakszervezeti vezetőség ellen. Szétverték az egyetem tantermeiben és laboratóriumaiban a berendezéseket. A spontán dühkitörésről készült felvételek tanulságosak. A kommunista bűvészinasok, amikor szétrombolják a magánvállalkozás rendszerét, fogvacogva észlelik, hogy üres ígéreteken túl nem tudnak semmit a helyébe tenni. Ugyanakkor a dühöngő diákok üvöltenek, hogy a diploma nem ér semmit, mert a diplomások nem jutnak álláshoz. A kommunisták ilyenkor hallgatnak arról, hogy a kommunista államokban többek közt azért nincs intellektuális munkanélküliség, mert nincs munkanélküli segély. A diplomást, aki nem dolgozik, munkakerülőnek, a társadalom henyéjének nyilvánítják. Amerikában a munkátlan diplomás elmegy teherautót vezetni, és nem érzi kisebbrendűnek magát. Az olasz, hamis ígéretekkel elvakított diplomás munkanélküli nem hajlandó az átmeneti krízisidőben kézimunkát végezni Nápolyban vagy Milánóban – inkább szétrombolja az egyetemet és fenyegeti a szakszervezeteket.”
1977-ben írta. Olasz helyett mondjunk magyart és rögtön aktualizáltuk a gondolatot. Ugyan nálunk most van segély, de nyilvánvalóan nem elegendő megélhetésre, tehát olyan, mintha nem is lenne. A többi stimmel.
Nem is tudom, hogy mit szeretek jobban…
Nem is tudom, hogy mit szeretek jobban, a WordPress rejtelmeit kutatni, vagy túrós rétest sütni. Ez a mai, megint nagyon jól sikerült, pedig template alapján készült. A jól kiérlelt recept elbírja a felhasználó enyhébb kilengéseit, de némelyik honlap sablon összeomlik az újításaimtól. Láthatjátok, hogy szinte minden nap másik designban feszítek. Én meg azt látom, hogy mindig a legegyszerűbb a legcsinosabb.
Dolgozni, egyre kevesebbért
Adódott egy munkalehetőség, amit örömmel elvállaltam volna, mert az utóbbi időben megcsappantak az anyagi eszközeink. Helyettesíteni kellett volna valakit, a szabadsága ideje alatt. Beugrani egy munkába, eleinte mindig több odafigyelést, gondosabb felkészülést követel, aztán mire rutinból csinálnám, éppen vége is lesz. Végül úgy döntöttem, hogy ezt nem is kalkulálom bele az árba, amit kérek. Később kiderült, hogy egy sokkal nagyobb vinyóra lesz szükségem, mint ami itthon van, akkor arra gondoltam, hogy itt az idő a honoráriumról tárgyalni. Mondtam egy árat, amit úgy állapítottam meg, hogy belekalkuláltam a megrendelők végtelen anyagiasságát, a a hasonló megbízatásokat elvállalók kenyéréhségét, de azt is szem előtt tartottam, hogy az én gépemen, az én lakásomban, az én szoftveremmel, az én áramommal és nem utolsósorban az én szakértelmemmel készülne el a mű. A tárgyalás során kiderült, hogy – az ismert példánál maradva – jóval a McDonald’s-os órabér alatt dolgoztatják az elődömet és egy rövid alkudozás után világos lett, hogy a legtöbb, amit kaphatok, az általam kért összeg fele. Így a munkát nem vállaltam el. Viszont azt is látom, hogy a hasonló helyzetek eredménye az az állapot, ami most jellemzi az országunkat. Joggal állítja a megrendelő, hogy nem az a piaci ár, amit én kérek, hiszen mindenki aláígér mindenkinek és ahogy mondani szokták szarér’-hugyér’ elvállalják a munkát… El is jutottunk oda, hogy kihagyjam az egész levezetést és csak a konklúziót mondjam, hogy huszonpárezer forintot lehet adni egy közmunkásnak egy havi robotért és… senkinek nem ég le a pofájáról a bőr.
Vegyünk egy egyszerű példát. Különben, a kedvencem. Természetesen, nem Ádám és Éva kályhájától indulok, mert sosem érünk a végére. Miután megadóztatták a munkáltatóm, a nekem kifizetett jövedelem után, megadóztatnak engem is. Az Állam asszisztál a NAV tolvajlásához, amikor a követelését, különféle adónemek formájában, különféle számlaszámokra kéri, melyek természetesen egy “zsebbe” érkeznek. Az Állam és a NAV asszisztál a bankok tolvajlásának, akik így minden átutalás után busás díjat számolnak fel. Aztán egyszer csak a z Állam tolvajt kiált és mindent visz. Nekünk egyre kevesebb marad és ezért, egyre kevesebbért áruljuk magunkat.
De, mert látható, hogy a kevesebb pénz nem okozat, hanem ok, valakinek megálljt kell parancsolni. Úgy látszik, hogy nekem jutott ez a szerep.
Újabb részlet a Transzillumináció című regényből.
“Amikor egy-két éves volt a gyerekem, megszüntették a munkahelyemet, mindenkit elbocsátottak. Közismert, hogy a filmgyár Könyves Kálmán krt.-i telepét lerombolták, az eszközöket a megfelelő személyek kimentették a nekik megfelelő helyekre, a helyére buszpályaudvart építettek, amelyről természetesen – hiszen ez Magyarország – kiderült, hogy kicsi, nagy, jó helyen van, rossz helyen van, nincs megfelelő ventiláció, vagy éppen, hogy van. Többe kerülne átépíteni, mint újat építeni, de ha lenne rá pénz sem férne ott el az új stb. stb..
Az én életemben ez egy nagyon fontos pillanat volt, mert ekkor határoztam el, na nem, hogy gazember leszek, hiszen a gerincesekhez tartozom, hanem, hogy leszarom. Nem etet meg többé senki, hogy egységben az erő, összetartozással, szabadsággal, csak még egy kicsit bírjuk ki -val. Nem hiszem el sem a politikai, sem a civil kezdeményezéseket, nem hiszem el, hogy a jövőt építjük magunknak vagy a gyerekeinknek. Senki barikádjára nem megyek zászlólobogtató golyófogónak, senki úszómedencéjében nem leszek csempe, senki házának nem leszek téglája, senki ügyét nem viszem a vállamon.
Mert az én jövőmet, a gyereke jövőjét az én apám teljes hittel és elszántsággal építette, sőt azt gondolta, amikor az egyenlő munkáért, egyenlő bért; nyolc óra munka, nyolc óra szórakozás, nyolc óra pihenés; ingyenes tanulás, ingyenes orvosi ellátás, lakás, munka, nyaralás mindenkinek; mondatokat kimondta, hogy az egész generációm jövőjét, jobb jövőjét építi.
Aztán kezdődött előröl. Minden, ami már a mienk volt, elfogyogatott a még jobb jövőt gyártók keze alatt. És most fel kell találni újra a spanyolviaszt.
Nemrégiben, tekintettel arra a meggyőződésemre, hogy akinek van bátorsága egy nép nevében intézkedni, annak a bűntudathoz is legyen bátorsága, levelet írtam a párt elnökségének, melynek apám 10 ezer éve a tagja volt, hogy hajlott korára, munkásságára és rendületlen hűségére való tekintettel nem lehetne-e valamilyen formában biztosítani őt arról, hogy nem felejtették el és fontos volt, amit tett. Kaptam egy választ, hogy ugyan nagyon sok a dolguk, de milyen jó, hogy szóltam és majd lesz valami, csak figyeljek. Nem kétséges, hogy aztán megnövekedett az őt, a 86 éves öregembert, frissen-fiatalosan letegező prospektusok, szórólapok, tájékoztató és reklámanyagok száma.”