Blog

A lista

Nem kétséges, hogy listája – többféle is – mindenkinek van. Nekem is. Hiszen, „vétkesek közt cinkos, aki néma”. Eleinte többen voltak rajta. Elsőnek „Mamika”. Pethéné.  Az első pedagógus életemben. Egy nagymama álruhájába bújt gonosztevő. Hatéves korom meghatározó élménye, a napközis kápó. Később sem néztem utána, hogy kinek a kije lehetett, de saját érdemei alapján, börtönbe csukták volna.
Ha száz évig élt, akkor is meghalt már és a holtak, a dolgok természete folytán, lekerülnek a listáról.
Elnéző vagyok, néha megmérgesedem, megharagszom, így a listán lévő, egy-két átmeneti szálláshely, gyorsan megtelt, megürült.
Legutóbb, van vagy tíz éve, egy név, a fiam Berzsenyis matematika tanárnője iratkozott fel, ő is a valódi bűnözők közé. A valódi bűnök elévülhetetlenek, ezért előreláthatólag, nem is fog lekerülni soha. Közeledve a doktorátus megszerzéséhez, akár írhatok is róla. Első gimnáziumi évében, otthagyva az Apáczait, a Berzsenyiben kezdte újra a gimnáziumot a fiam. Szemben az előző iskolával, a Berzsenyit megszerette. A matematika itt sem tartozott a kedvencei közé, de próbálkozott. Elfogadta a tanárnő javaslatait, megoldotta a külön feladatokat, volt korrepetitora, de Katalinnál nem tudott megfelelő lenni. Ahogyan én sem. Néhány nappal az év lezárása előtt derült ki, annyira nem megfelelő, hogy a tanárnő meg is akarja buktatni. A gyerek lesöprését a porondról, egy név, a történelem tanár buktatása tette volna véglegessé, aki támogatta a tanárnő azon mesterkedését, hogy egyszer és mindenkorra kigolyózzák Andrist az összes gimnáziumból. Behívatott és közölte, hogy ő jót tesz akkor, amikor ezt a gyenge képességű fiút a buktatással a helyére teszi. „Higgyem el” – mondta, hogy boldogabb ember lesz belőle, ha egy jó szakmát szerez.
És hosszú idő után, ismét akadt aspiráns. Egy név. Ő filmes, tévés gazember. Elpatkolása után kiírom a nevét.

Itt egy név van, külön bugyrot ad az Úr, rögtön a kopasz papok mellett.

Ma, 2017 márciusában, én is példát kaptam a jogszerű, (bár, még csak az sem) de igazságtalan bírói gyakorlatból. Úgy szolgáltassék nektek is igazság, ahogy ti teszitek!

Itt nevek lennének…

Utolsó ítélet · Giotto di Bondone · 1305—6 · Aréna-kápolna, Padova
Utolsó ítélet · Giotto di Bondone · 1305—6 · Aréna-kápolna, Padova

Dante Alighieri
POKOL (részlet)
Az Isteni Színjáték első része

Fordította
Babits Mihály
Aj, Isten igazsága! ki tömött meg

kínnal mint láttam s jajjal ennyi partot?
    Vagy aj, mért kell így fájni a bünöknek?
Mint mikor víz a vízzel szembezajgott
    Charybdis fölött, hab törik a habban
    a nép ott, kényszerülve, úgy kavargott
és voltak itt, mint máshol, számosabban
    üvöltve hozta kétfelől a forgó
    mellükön súlyt görgetve nagy darabban.
Összeütődtek, azután gomolygó
    lökéssel úgy verődtek vissza hátra
    kiáltva: »Mért vagy tékoz?« »Mért kuporgó?«
S az éjnek e forgást befedte sátra
    s csapódtak jobbról balra, balról jobbra,
    egyre csak szégyendalukat kiáltva.
Aztán magát mindegyik visszadobja
    és félkörét megtéve, hátrapattan
    s én, kinek szívem elszorult dobogva,
szóltam: »Most mondd meg, mester, e csapatban
    milyen nép szenved? S vajjon erre balra,
    hol mind pilist viselnek, csupa pap van?«
És ő felelt nekem: »Mindannyi balga
    kancsaleszű volt első életében
    s költekezését nem az ész sugalta.
Hiszen a szavuk erről ugat épen
    körük két pontján, hol kettéverődnek,
    mint ahogy vétkeztek kétféleképen.
Ezek papok, még a szőrük se nőtt meg
    fejük bubján; pápák meg kardinálok
    no biz a pénzzel ők sokat vesződnek.«
S én: »Mester, mért hogy köztük nem találok,
    kéne pedig találnom, ismerőset,
    kik ilyesmi bűnnel szennyesek valának?«
Felelt: »Hogy téves kételyed legyőzzed:
    életük, mely erényt ismerni ronda,
    ismertelenné rondította őket.
Verődnek folyton e két régi pontra
    és (ki hajatlan, ki csukott marokkal)
    ébrednek sírból majd a régi gondra.
Mert rosszul adtak s rosszul dugtak, okkal
    hulltak a szép világból e zsivajba,
    mely, hogy milyen, nem festem több szavakkal.

Felhő drive

Azzal, hogy elkezdtük használni a Google Drive-t, az emberiség régi feladata megoldódni látszik. Amire az enciklopédisták kísérletet tettek, hogy egy halomba hordják a tudást, amiről Asimov megírta, hogy fedősztori, most végre elkezd gyűlni, egy mindenki számára hozzáférhető helyen, az egyénekbe rejtett gondolat. És majd, amikor az ember végre felismeri, hogy a pin kódok és jelszavak elzárják a többiektől és engedi, hogy megismerjék, mert ráébred, hogy egy tudás van és az közös, akkor végre megtudhatjuk, hogy mi dolgunk van a világban. Milyen parancsnak engedelmeskedünk…

Világvége, késésben…

Tegnap kimentem megnézni a nemzet gödrét. Bevallom nem hittem el, hogy a hírekben és a Facebookon posztolt képek és mondókák igazak lehetnek. Azt gondoltam, hogy a szokásos költői túlzásokra ragadtatják magukat kétségbeesett polgártársaim – épp úgy, ahogy én is szoktam. Rémülten láttam, hogy minden szó igaz. És most jön az ár. Nincs Wesselényink, nincs Kárpáthy Zoltánunk, már Latinovitsunk sincs.
Viszont rájöttem, hogy kire gondolt Nostradamus, amikor az Antikrisztus eljövetelét emlegette.

Így néz ki a Duna felülről – Fotók – Fotó, videó – Pécsi STOP.

Beszorult pillanatok

Beakadt pillanatok, beszorult pillanatok, a felejthetetlen pillanatok megfelelői, annak várakozás teljes kicsengése nélkül. Mert ezek nem feltétlenül rossz emlékek, de önállóan közlekedő emlékek. Akkor törnek rám, amikor akarnak, mint egy felkiáltójel, vagy felemelt mutatóujj kettéhasítják a jelent. Akaratom ellenére ott megyek a magas szárú, barna fűzős-cipőmben a veszprémi, vasúti felüljáró alatt, vagy a régi piac irányába. Fogom anyu kezét és hirtelen észreveszem, hogy majdnem olyan magas vagyok, mint ő. De mindenképpen nagyobb vagyok, mint ő. Most is érzem az akkori testemet, ami csak nagyon kevés emlékképemben érezhető. Általában az emlékeimben is a jelen állapotomban vagyok. Inkább visszaszállok, vagy rápillantok. Ez az emlék, a múlt egy darabkája – jelen valón. Ott élünk az örök gyaloglásban, szemben a csípős széllel. A felismeréssel, hogy milyen kicsi az anyukám, hogy gyámolításra szoruló és nem tud megvédeni engem.

Most, hogy mégis meghalt, pedig azt hittem, hogy talán – örökre – elodázható lesz a halála, egyre világosabban kirajzolódik az öröksége lényege. Az agyvérzése és az öregedése következtében lassan lefoszlott róla minden hozzátapadt szokás, tanult jellem. A végére itt maradt a lényege. Egy alázatos és szelíd szolgáló.

Ő nem olyan volt, mint én. Ha néha kereste is, hogy mi dolga a világban, a hétköznapok feladatai felemésztették minden idejét és nem tudott törődni saját lényegével. Még így öntudatlanul is nagyobb harmóniában élt önmagával, mint én valaha is fogok. Az élete így sem volt más, mint örökös szolgálat. De emlékszem, hogy főleg gyerekkorunkban, lázadozott ez ellen.

Idő

Az idő eltett darabkái befőttesüvegekben dunsztolódnak. Az éléskamra polcai közt körbe lehet járni és újra megcsodálni a frissnek látszó pillanatot. Három alak, két gyerek és az anya, a nagyszobában, a csukott ajtót támaszul használva kézenállást próbálgatnak. Az anya épp csak egy vonással magasabb még, mint a lányai. De érződik, mindjárt a fejére nőnek. Ő a legügyesebb, ő tényleg tud kézen állni. A gyerekek minduntalan felborulnak és csak nevetgélve gurulnak ide-oda. Aki szorongós, az félhet, hogy mi lesz, ha benyit valaki, épp akkor, amikor az ajtó tartja a próbálkozót. Ha rányílik a kezére az ajtó? Az irigykedősnek van oka elégedetlenkedni a saját teljesítményével. De hiába, így sem megy jobban. Ez mind én vagyok. Mégis nagyon szép és boldog ez a pillanat. Mostanában, úgy ülök a jelenet közepén, mintha csak egy 3D-s moziban lennék. Hát ennek az ideje is elérkezett, az idő csalóka természetéről elmélkedem. Itt a befőttesüvegben örökké tart a gyerekkor. Úgy, mint amikor gyerekként örökkévalónak tartottam.

Translate »