Rám szólt valaki az Instagramon, hogy ne „tegeljem” ig_budapest címre az aluljárói hajléktalanokat ábrázoló képem, mert abban a csoportban a város szép oldalát kell megmutatni a világnak. ( A >tag< azt jelenti, hogy a kettős kereszttel egybeírt címen mindenki, aki a saját dolgát is így jelölte meg, láthatja szerte az interneten azt a képet vagy egyéb bejegyzést. Így az ember akarva-akaratlan egy nagyobb közösség tagjának érezheti magát, illetve kell, hogy érezze magát.) Én már elég régóta nem akarok senki emberfiát meggyőzni arról, hogy esetleg nincs igaza, vagy nemcsak onnan lehet nézni valamit, ahonnan ő akarja látni. Szóval, ezentúl nem tegelek semmit csak #ostorosagnes címen, nehogy azt higgye a Világ, hogy Budapesten hajléktalanok vannak – például az Astoria aluljáróban.
Tegnap, Karácsony napja volt. Reggel bandukoltam az átláthatatlanul szürke, nyirkos, szokatlanul hideg időben a villamos felé. Észrevettem, hogy egy magam korabeli asszony kapargatja a jeget az autója szélvédőjéről, ameddig figyeltem,
sikertelenül. Ahogy ott toporgott, eszembe jutott Anyukám, aztán ők együtt, Anyu és Apu, amint toporognak a Moszkvicsuk, később a Skodájuk körül. Apu körbejárja az autót, megrugdossa a kerekeket. „Fúvatni kellene bele
levegőt, Ágikám!” „Nem kellene tankolni Ágikám?” Sorra teszi fel a kérdéseit, mindig ugyanazokat, úgy mint más alkalmakkor a bejárati ajtónál, induláskor; „Elzártad a gázt Ágikám?” „Nem maradt égve cigaretta gyerekek?” „A csap nem folyik?” „Leoltottátok a villanyt?” vagy mint amikor indultam ki a vonathoz, Pestre utazva; „Kulcsod megvan, személyidet eltetted?” Anyu nem válaszolt, csak küzdött a lefagyott ablakkal, a beköpött gyertyával, a felforrt hűtővízzel, az
éppen megmutatkozó, de már rég nem ismeretlen hibákkal. Így állhattak akkor is Veszprémben, a Csikász utcai lakás előtt a parkolóban, amikor elindultak, hogy nálunk karácsonyozzanak. Addigra már három gyerek volt a családban és azt
kértük, hogy most ők jöjjenek fel hozzánk, ne kelljen a gyerekekkel vonatozni. Testvéreméknek volt autójuk, volt jó szívük és vittek engem is a kisfiammal, ha kellett, de ez mindenkinek nagyon kényelmetlen volt. Télen pedig, a sok csomaggal, az ajándékokkal felpakolva, elkeserítő vállalkozás. Én nem vezettem és máig nem vezetek, elvből, a fenntarthatóságot szem előtt tartva, Lorenz tanításai alapján vagy, amit én gondolok Lorenz tanításának, megengedem, hogy látszólag álságosságból. Sok-sok kényelmetlenséget okoztam az elveimmel – mert több is van – a családomnak.
Egy másik híd
Ki sem tudom számolni, hány évesek lehettek? Kevesebb, mint most én? Vagy több? Az én szememben sosem öregedtek, mindig bírniuk kellett az iramot. Azt hiszem, hogy nem tapintatlan voltam, hanem örök kisgyerek a velük való viszonyomban. Anyu már nem volt a maga ura, amikor én még mindig elfogadtam, bármit mondott. Mire eljutunk időben ahhoz a régi, de nem legrégebbi Karácsonyig, Anyu már bemerészkedett Pestre, hiszen sokáig a város szélén parkolt, mert félt a belvárosban vezetni és leparkolt a Kálmán utcában. Nem volt még parkoló óra, tébolyult parkolóőrökkel vagy sms mobil-parkolással.
Magamon kívül embert nem láttam még, aki annyira gyűlölt volna más lakásába belépni, ott időzni, netán ott enni-aludni, mint Apu. A megérkezés pillanatában fordult volna vissza, pedig nem utált bennünket és a gyerekeket is szerette. Nem tudott mit kezdeni a keze között értéktelenül szétfoszló idővel. Nyaralni is ezért nem tudott. Anyu képes volt hasznossá tenni magát, ezért kevésbe zavarta a vendégeskedés. Nem sok ilyen Karácsonyt tartottunk. Bármilyen kényelmetlen is volt nekünk, az igazi az volt, amikor mi mentünk hozzájuk.
Külváros
Ma az óbudai állomás peronja jégfoltos volt, de a tévébe vezető út kátyúiban víz állt. Egy kiszakadozott felhőhalom mögül, egyetlen reményt keltő pillanatra kibukkant a nap és ez elég volt nekem, hogy visszanyerjem a bizalmam a békés
jövőbe. Hiába, hogy hatalmas hasadások mentén, olvadó jéghegyek válnak le a Föld sarkairól, internet közelségben kisbabák megsebzett testét szedik ki bomba sújtotta romok alól, messziről nézve csürhék és hordák, közelről látva
éhező vándorok könyörögve kinyújtott keze árnyékolja a horizontot, felvidulva bicegtem egy újabb tizennégy órás műszak felé. Itt és most erre azt mondják, hogy – de legalább van munkánk, belefoglalva saját szerencsésnek mondható
életüket közös sorsunkba, de szerintem nem normális, hogy a munkámat pénzben mérve, olyan keveset keresek, mintha semmit sem érne, amit csinálok. És talán tényleg ez a baj itt nálunk, hogy egymás munkáját lebecsüljük, egymás
szakértelmét semmibe vesszük. Egymás erőfeszítéseit nem értékeljük, miközben a magunkét túlárazzuk. De, nem is erről akartam írni. Otthon elfogyott a kávé. Tudtam, hogy elfogy, de töretlenül bízva a civilizációban, reméltem, hogy útközben megkávézom, veszek valami ebédet, mert az már a szent napon kiderült, hogy az MTVA-ban az alkalom nagyszerűségére való tekintettel nincs büfé, mint ahogy az egész Budapesten nincs közlekedés. „Dzsungel!” – mondta Apám, aki minden alkalommal figyelmeztetett, hogy a rugalmasság a legértékesebb tulajdonság a túlélésért vívott harcban. És tényleg, a belvárosban, hogy nem mondjam, a jövő városában, mindenkinek be kellett zárni az üzletét. Töröknek, amerikainak, németnek, magyarnak. A nyugatiban, a lakókocsis büfé volt nyitva egyedül, de jó a kávéja, szavam sem lehet. Ha már ott voltam, vonattal jöttem Óbudára.
Egy olyan országban szeretnék élni, ahol minden nap egyforma. Ahol mindenki maga dönti el, hogy a napja ünnep vagy hétköznap számára. Ahol nem egy mindenkori kisebbség erőlteti rá örömét, bánatát a többiekre. Ahol lehet karácsonykor szem forgatva, de akár szemforgatás nélkül gyertyát gyújtani, elérzékenyülve az évi egyszeri szeretettől, de akár az évi sokszoritól, könnyezve egymás nyakába borulni, de lehet azt is gondolni, hogy én csak beülnék valahová vacsorázni, ha nyitva lenne – valahová, ahová busszal mennék, ha közlekedne. De nincs nyitva és nem közlekedik, mert ünnep van, mint egy középkori uradalomban, ahol azt hiszik, hogy megáll az idő, amíg ki-ki vágja a (fenyő)fát és tömi a hasát.
Utalva egy korábbi jegyzetemre a könyvekről, emlékeztessetek, hogy Karácsony ürügyén írjak Schenbachné karácsonyi töltött csukájáról és a görög istenek nektár és ambrózia ebédjéről-
Még egyszer a könyvekről. Csodálatos szüleim voltak. Minden nappal egyre többel tartozom nekik. Minden nappal egyre hosszabb idő választ el attól, hogy bármit is meghálálhattam volna. Jóvátehetetlenül távolodik tőlem, nemcsak az életük, de a haláluk napja is. Szenvedélyes olvasók voltak. Mire én megérkeztem, már tornyokban álltak a könyvek mindenfelé a lakásban. A könyvszekrényekben, a polcokon dupla, ha lehet tripla sorban álltak a könyvek. Anyu a szekrények tetejét a plafonig növesztette, maga eszkábálta pótpolcokkal. Akkoriban nem mondták, hogy fotografikus memória, de neki biztos, hogy az volt, mert a legeldugottabb helyen lapuló kis füzetkét is előkerítette egy pillanat alatt, ha kellett. Apu szobájában labirintust alkottak a könyvtornyok. Az összes szabadidejüket olvasással töltötték, így nem olyan különös, hogy ezt a példát követtem én is. A pénzzel hanyagul bántak, nem egyszer sodródtak kilátástalan helyzetbe. Egyszer, régen, még kisebbecske voltam, a könyveiket gondolták pénzzé tenni. Ládákban szállították Pestre és Székesfehérvárra, antikváriumba. Annak fényében, hogy később, amikor már Pesten laktam, még átmenetileg sem lehetett kivinni a lakásukból könyvet, könyörögni kellett egy-egy kölcsönért, érthetetlen, hogyan vetemedhettek erre. Aztán megbánták és évekig gyűjtötték vissza az elkótyavetyélt könyvtárukat. Hamarosan saját könyvtáram lett, de az eladogatás hibájába én is többször beleestem. Örök körfogás, családi átok, a megbánást és visszavásárlást is beleértve. Amikor anyu magára maradt, de nem hagyhattuk egyedül és hozzám költözött, semmit nem kért, csakhogy a könyveket is hozhassa magával. Anyu sincs már és lén könyvfalak között élek a digitális világban. Azt a könyvet, amit nem papíron olvastam, nem is olvastam. És tudom, hogy Andris sem fogja kidobni őket.
Úgy látszik, hogy idén nekem minden máskor lesz, mint amikor van. A testvéremmel közös szentestét tegnap reggel tartottuk. Kihagytam a sárgarépa-cékla-alma-narancs pucolást, centrifugálást, hogy minél előbb odaérjek hozzá, hogy még a munka előtt eltölthessünk együtt valamennyi időt. Nálam már állt a fa, főleg a fotózás miatt, hiszen ha nem azon a napon jön a mennyből az angyal, amikorra meg van írva, akkor mindegy, hogy mikorra díszítem fel. Nála még fa nem volt, de az összes karácsonyi sütemény készen volt. Kóstoltam gesztenyés és mákos bejglit, szilvás kuglófot, mézes kalácsot, finom csokikat és a fekete erdő tortát. A cukor ellentmondásos természete megint teljes egészében kibontakozott előttem. Minél többet ettem, annál éhesebb lettem. De a karácsonyi bűnös falánkság magába foglalja a feloldozását is. Miért is kéne ellenállni ennyi jónak?
Fekete erdő torta
Kértem, hogy írja le a receptet, remélem megkapjuk hamarosan!
Nem mondom, hogy a magyarok (genetikailag :)) erkölcsi nullák., hiszen engem háborít fel a legjobban a minden alapot nélkülöző általánosítás. Viszont, mivel nincs információm a konkrét személyről, csak feltételezek, elképzelek és tapasztalataim alapján, jó eséllyel pontosan kitalálok, egy ihletett eszmefuttatásba bátran belevágok. 2011 Karácsonya közeledett, már nagyon fájt a térdem, a második operáció előtt voltam és alig tudtam lépni, amikor az emlékezetes, kitakarós, blörözős vagyis elhomályosítós eset volt az MTVA-ban. A Lomniczi ügy, amelybe egy vágót is belekevertek, ezért valamelyest még érintve is éreztem magam. Az akkori MTVA újságírói közül néhányan, egy éhségsztrájk keretében demonstráltak a hírhamisítás ellen. Na most, gondoltam, kerüljön akár a lábamba is, kimegyek és megnézem hogy ki is az az ember, Nagy Navarro Balázs, aki ilyen bátran, akkor már valahányadik napja éhségsztrájkol többedmagával. A telefonomon egy kis videót rögzítettem, melyben pár mondatban összefoglalta az akkori gondolatait, fel is tettem a YouTube-ra és elégedett voltam, hogy a magam módján én is tettem valamit az átlátszóság érdekében.
Aztán Facebookos mozgalommá nőtte ki magát a kezdeményezés, Tiszta kezek mozgalom és Éhségsztrájk a közmédiáért néven, az éhségsztrájkot természetesen abba kellett hagyni, különben belehaltak volna. A támogatók télvíz idején gázpalackkal, takarókkal, teával, gyümölcslével, stb., támogatták a sztrájkolókat. Nagy média nyilvánosságot nem kapott az eset, mert annál azért minden csatorna jobban féltette a saját fennmaradását, minthogy szolidaritást mutasson a hírhamisítás ellen demonstrálókkal.
Lakókocsi
Egy elhagyatott lakókocsit még mindig látok az MTVA előtt, de az akkoriban nagyon aktív Facebook oldalak, ha nem is szűntek meg, de nem posztolnak, nincs nyoma, hogy bármilyen aktivitás lenne rajtuk. A napokban viszont az állását vesztett, de minden MTVA ellen indított perét megnyert újságíró, a jól ismert eu parlamenti padsorok előtt szelfizett… Itt élek, ebben az országban, közöttük és le vagyok nyűgözve, gondolom, hogy ti is.
Ennek a képnek nagyon megörültem. Egy ismerősöm vette észre tévézés közben, hogy a Csak ülök és mesélek című sorozat végén a stábtagok a fényképükkel szerepelnek. Ő akkor, amikor a kép készült, még gyerek lehetett, sokkal később egy valahányadik televízióban ismerkedtünk meg. De most, közel negyven évvel az elkészülte után, észrevette ezt a képet, kattintott egyet a telefonjával és átküldte nekem. Így megtudtam, hogy egy időtálló műsorban közreműködtem annak idején. Lehet, hogy akarva-akaratlan, ezzel a rendíthetetlen tekintetű fiatal énemmel leszek jelen még évek múltán is a televíziózásban.
Most már elmondhatom, hogy régebb óta úszom, mint amennyit még úszni fogok. Ugyanilyen régóta vagyok rövidlátó, de a medence partján ugye, letettem a szemüveget. Mindig azt gondoltam, hogy haladjunk, nem veszítek semmit, nincs itt semmi látnivaló. Ahogy a strandon nagyon zavart, hogy nem látok és a Balatonból kifele jövet soha nem lehettem biztos abban, hogy annál a lépcsőnél érek partot, ahonnan elindultam, sőt, ha nagyon beúsztam, akkor abban sem lehettem biztos, hogy egyáltalán azon az oldalon érek partot, mint ahol vízre szálltam. Főleg rémisztő volt ez a vakság, amíg Andris kicsi volt és én féltem, hogy ha leveszem róla a szemem, akkor azonnal eltűnik és soha többet nem találom meg.
Viszont ugyanilyen régóta tűröm, hogy állandóan vörös a szemem, hol a fertőtlenítőszertől, hol annak hiányától, hol a monitor bámulásától. Mostanában, amikor elhatároztam, hogy ideje új szokásokat és készségeket kialakítanom az öregedés miatt és ellenében, megtanultam balra levegőt venni gyorsúszásban, elhatároztam, hogy megtanulok úszószemüvegben úszni. Természetesen korábban voltak erre kísérletek, nem véletlenül ódzkodtam tőle. Felkerekedtem, hogy megveszem a világ legjobb úszószemüvegét, az talán nem nyomja ki a szemem, nem folyik bele a víz, nem párásodik be és főleg, nem pirosodik ki a szemem. A világ legjobb úszószemüvege, egyúttal a világ legdrágább szemüvege is volt, viszont minden elvárásomnak megfelelt, sőt még egy olyan lenyomatot is hagy az arcomon, ami másnapig sem múlik el. A Simpsonok kidülledő szemei csak gyenge másai annak, ahogy a tökéletesen illeszkedő szemüvegemben keletkező vákum lassan kiszívja a szemgolyóimat a helyükről. Olyan nagy, hogy egyáltalán nem tudok benne gyorsúszni, viszont, hogy megmondjam miért is kezdtem bele könnyelműen a húr pengetéséhez; látok benne. Mindent látok, amit eddig nem. Az árnyakról a medence fenekén, amikről eddig azt hittem, hogy régebben megfulladt úszók oszladozó tetemei kiderült, hogy kupacokba sodródott falevelek. A jobbról-balról fenyegetően suhanó cápákról megtudtam, hogy a nap kergette felhők árnyjátéka. A szemem előtt cikázó apróbb halacskák a többi úszó szemüvegének csillanása. Látom a fúgákat a medence alján és látom, hogy nem a cement kopott ki belőlük, hanem moha, páfrány, penész tenyész az árkokban. És látom a többi úszót, az ügyetlenebbeket, akik szinte függőlegesen próbálnak előre jutni és az ügyeseket, akik, mint a motorcsónak siklanak a víz tetején. Néha annyira belemerülök a szokatlanul éles képek szemlélésébe, hogy még levegőt venni is elfelejtek. Egyszer majd lemerülök az avarkupacok közé és felkavarom a leveleket a víz tetejére.
