Mióta itt vagyok, nem régi régóta, azóta feltalálták, megszüntették, újra feltalálták és újra megszüntették a négy, hat, nyolc osztályos gimnáziumot, a szakközépiskolát és szakmunkásképzőt, a graduális, posztgraduális, alap és mesterképzést. (Jó és az ANTSZ-t, a TB-t és soroljátok kedvetek szerint…) Mindezek, nem mindenkor és nem mindenkire vonatkoztak. Évről-évre voltak tárgyak, melyekből nem kellett érettségizni, aztán egy év múlva mégis kellett, hol kellett felvételizni, hol elég volt a bizonyítvány vagy a hozott pontszám a bekerüléshez. A pontszámot lehetett szerezni, növelni nyelvvizsgával, fogyatékossággal, nagy F-el, cigány származással, emelt szintű vizsgákkal, befolyásos rokonsággal, egészen addig, amíg vissza nem állt az eredeti igazságtalanság, amely a változtatást provokálta. Szabadságpárti vagyok. Legyen CEU, ELTE, SOTE, DOTE, és az összes létező, hajdani s majdani rövidítés, legyen okkult tudományok szak, legyen ezotéria szakirány, legyen marxizmus-leninizmus, alkímia és kibernetika délutáni foglalkozás, minden már volt és még ki nem talált tudomány, áltudomány, művészet és nem művészet, bármilyen ismeret, alsó-közép-felső oktatása, amíg van, aki tanítja és van, aki hallgatja. Jó lenne, ha abbahagynátok, hogy mindig mindent leromboltok, ami egy generációval előbb, még a jelen volt. Az én generációmat többszörösen jól „megvezették”, de legalább szuper gyerekeket neveltünk.
A Hold ma oly
Minden kisgyerekes szülő ismeri azt az érzést, amikor meseolvasás közben újraélheti a gyerekkorát. Újraértelmezheti a meséket, emlékezhet, hogy hatott rá a varázslat gyerekként hallgatva és hogy hat rá felnőttként olvasva. De én a kisfiam és kortársai közelében olyan dolgokkal is megismerkedtem, amelyek az én gyerekkoromban még nem voltak. A neki vásárolt Atari az én érdeklődésemet is felkeltette a számítógépek iránt. Az általa hajtogatott origami békák, kosárkák pedig egyenesen lenyűgöztek. Én is megtanultam hajtogatni és a térben formálódó darabok, a gondolkodásomnak is egy újabb teret nyitottak. Olyan nagy hatásúnak tartottam ezt a lehetőséget, hogy felajánlottam a már iskolás fiam tanítójának, hogy origami foglalkozásokat tartok a gyerekeknek. Örömmel elfogadta és azontúl bejártam az osztálytársakhoz. Imádták az origamit, szó nélkül, nagyokat szuszogva küzdöttek az élekkel, a formákkal. Akartam nekik szép papírokat venni és írtam a Soros Alapítványnak, hogy adnának-e nekem egy kis pénzt erre a célra. Adtak. Köszönet érte! Azok a gyerekek azóta felnőttek és ha nem is tudják, hogy Soros papírjait hajtogatták lelkesen kiskorukban, de valamit talán számított, hogy az egyik anyuka különleges és szokatlanul szépséges papírokat adott nekik a játékukhoz.
Rám szólt valaki az Instagramon, hogy ne „tegeljem” ig_budapest címre az aluljárói hajléktalanokat ábrázoló képem, mert abban a csoportban a város szép oldalát kell megmutatni a világnak. ( A >tag< azt jelenti, hogy a kettős kereszttel egybeírt címen mindenki, aki a saját dolgát is így jelölte meg, láthatja szerte az interneten azt a képet vagy egyéb bejegyzést. Így az ember akarva-akaratlan egy nagyobb közösség tagjának érezheti magát, illetve kell, hogy érezze magát.) Én már elég régóta nem akarok senki emberfiát meggyőzni arról, hogy esetleg nincs igaza, vagy nemcsak onnan lehet nézni valamit, ahonnan ő akarja látni. Szóval, ezentúl nem tegelek semmit csak #ostorosagnes címen, nehogy azt higgye a Világ, hogy Budapesten hajléktalanok vannak – például az Astoria aluljáróban.
Tegnap, Karácsony napja volt. Reggel bandukoltam az átláthatatlanul szürke, nyirkos, szokatlanul hideg időben a villamos felé. Észrevettem, hogy egy magam korabeli asszony kapargatja a jeget az autója szélvédőjéről, ameddig figyeltem,
sikertelenül. Ahogy ott toporgott, eszembe jutott Anyukám, aztán ők együtt, Anyu és Apu, amint toporognak a Moszkvicsuk, később a Skodájuk körül. Apu körbejárja az autót, megrugdossa a kerekeket. „Fúvatni kellene bele
levegőt, Ágikám!” „Nem kellene tankolni Ágikám?” Sorra teszi fel a kérdéseit, mindig ugyanazokat, úgy mint más alkalmakkor a bejárati ajtónál, induláskor; „Elzártad a gázt Ágikám?” „Nem maradt égve cigaretta gyerekek?” „A csap nem folyik?” „Leoltottátok a villanyt?” vagy mint amikor indultam ki a vonathoz, Pestre utazva; „Kulcsod megvan, személyidet eltetted?” Anyu nem válaszolt, csak küzdött a lefagyott ablakkal, a beköpött gyertyával, a felforrt hűtővízzel, az
éppen megmutatkozó, de már rég nem ismeretlen hibákkal. Így állhattak akkor is Veszprémben, a Csikász utcai lakás előtt a parkolóban, amikor elindultak, hogy nálunk karácsonyozzanak. Addigra már három gyerek volt a családban és azt
kértük, hogy most ők jöjjenek fel hozzánk, ne kelljen a gyerekekkel vonatozni. Testvéreméknek volt autójuk, volt jó szívük és vittek engem is a kisfiammal, ha kellett, de ez mindenkinek nagyon kényelmetlen volt. Télen pedig, a sok csomaggal, az ajándékokkal felpakolva, elkeserítő vállalkozás. Én nem vezettem és máig nem vezetek, elvből, a fenntarthatóságot szem előtt tartva, Lorenz tanításai alapján vagy, amit én gondolok Lorenz tanításának, megengedem, hogy látszólag álságosságból. Sok-sok kényelmetlenséget okoztam az elveimmel – mert több is van – a családomnak.
Egy másik híd
Ki sem tudom számolni, hány évesek lehettek? Kevesebb, mint most én? Vagy több? Az én szememben sosem öregedtek, mindig bírniuk kellett az iramot. Azt hiszem, hogy nem tapintatlan voltam, hanem örök kisgyerek a velük való viszonyomban. Anyu már nem volt a maga ura, amikor én még mindig elfogadtam, bármit mondott. Mire eljutunk időben ahhoz a régi, de nem legrégebbi Karácsonyig, Anyu már bemerészkedett Pestre, hiszen sokáig a város szélén parkolt, mert félt a belvárosban vezetni és leparkolt a Kálmán utcában. Nem volt még parkoló óra, tébolyult parkolóőrökkel vagy sms mobil-parkolással.
Magamon kívül embert nem láttam még, aki annyira gyűlölt volna más lakásába belépni, ott időzni, netán ott enni-aludni, mint Apu. A megérkezés pillanatában fordult volna vissza, pedig nem utált bennünket és a gyerekeket is szerette. Nem tudott mit kezdeni a keze között értéktelenül szétfoszló idővel. Nyaralni is ezért nem tudott. Anyu képes volt hasznossá tenni magát, ezért kevésbe zavarta a vendégeskedés. Nem sok ilyen Karácsonyt tartottunk. Bármilyen kényelmetlen is volt nekünk, az igazi az volt, amikor mi mentünk hozzájuk.
Külváros
Ma az óbudai állomás peronja jégfoltos volt, de a tévébe vezető út kátyúiban víz állt. Egy kiszakadozott felhőhalom mögül, egyetlen reményt keltő pillanatra kibukkant a nap és ez elég volt nekem, hogy visszanyerjem a bizalmam a békés
jövőbe. Hiába, hogy hatalmas hasadások mentén, olvadó jéghegyek válnak le a Föld sarkairól, internet közelségben kisbabák megsebzett testét szedik ki bomba sújtotta romok alól, messziről nézve csürhék és hordák, közelről látva
éhező vándorok könyörögve kinyújtott keze árnyékolja a horizontot, felvidulva bicegtem egy újabb tizennégy órás műszak felé. Itt és most erre azt mondják, hogy – de legalább van munkánk, belefoglalva saját szerencsésnek mondható
életüket közös sorsunkba, de szerintem nem normális, hogy a munkámat pénzben mérve, olyan keveset keresek, mintha semmit sem érne, amit csinálok. És talán tényleg ez a baj itt nálunk, hogy egymás munkáját lebecsüljük, egymás
szakértelmét semmibe vesszük. Egymás erőfeszítéseit nem értékeljük, miközben a magunkét túlárazzuk. De, nem is erről akartam írni. Otthon elfogyott a kávé. Tudtam, hogy elfogy, de töretlenül bízva a civilizációban, reméltem, hogy útközben megkávézom, veszek valami ebédet, mert az már a szent napon kiderült, hogy az MTVA-ban az alkalom nagyszerűségére való tekintettel nincs büfé, mint ahogy az egész Budapesten nincs közlekedés. „Dzsungel!” – mondta Apám, aki minden alkalommal figyelmeztetett, hogy a rugalmasság a legértékesebb tulajdonság a túlélésért vívott harcban. És tényleg, a belvárosban, hogy nem mondjam, a jövő városában, mindenkinek be kellett zárni az üzletét. Töröknek, amerikainak, németnek, magyarnak. A nyugatiban, a lakókocsis büfé volt nyitva egyedül, de jó a kávéja, szavam sem lehet. Ha már ott voltam, vonattal jöttem Óbudára.
Egy olyan országban szeretnék élni, ahol minden nap egyforma. Ahol mindenki maga dönti el, hogy a napja ünnep vagy hétköznap számára. Ahol nem egy mindenkori kisebbség erőlteti rá örömét, bánatát a többiekre. Ahol lehet karácsonykor szem forgatva, de akár szemforgatás nélkül gyertyát gyújtani, elérzékenyülve az évi egyszeri szeretettől, de akár az évi sokszoritól, könnyezve egymás nyakába borulni, de lehet azt is gondolni, hogy én csak beülnék valahová vacsorázni, ha nyitva lenne – valahová, ahová busszal mennék, ha közlekedne. De nincs nyitva és nem közlekedik, mert ünnep van, mint egy középkori uradalomban, ahol azt hiszik, hogy megáll az idő, amíg ki-ki vágja a (fenyő)fát és tömi a hasát.
Utalva egy korábbi jegyzetemre a könyvekről, emlékeztessetek, hogy Karácsony ürügyén írjak Schenbachné karácsonyi töltött csukájáról és a görög istenek nektár és ambrózia ebédjéről-
Nem mondom, hogy a magyarok (genetikailag :)) erkölcsi nullák., hiszen engem háborít fel a legjobban a minden alapot nélkülöző általánosítás. Viszont, mivel nincs információm a konkrét személyről, csak feltételezek, elképzelek és tapasztalataim alapján, jó eséllyel pontosan kitalálok, egy ihletett eszmefuttatásba bátran belevágok. 2011 Karácsonya közeledett, már nagyon fájt a térdem, a második operáció előtt voltam és alig tudtam lépni, amikor az emlékezetes, kitakarós, blörözős vagyis elhomályosítós eset volt az MTVA-ban. A Lomniczi ügy, amelybe egy vágót is belekevertek, ezért valamelyest még érintve is éreztem magam. Az akkori MTVA újságírói közül néhányan, egy éhségsztrájk keretében demonstráltak a hírhamisítás ellen. Na most, gondoltam, kerüljön akár a lábamba is, kimegyek és megnézem hogy ki is az az ember, Nagy Navarro Balázs, aki ilyen bátran, akkor már valahányadik napja éhségsztrájkol többedmagával. A telefonomon egy kis videót rögzítettem, melyben pár mondatban összefoglalta az akkori gondolatait, fel is tettem a YouTube-ra és elégedett voltam, hogy a magam módján én is tettem valamit az átlátszóság érdekében.
Aztán Facebookos mozgalommá nőtte ki magát a kezdeményezés, Tiszta kezek mozgalom és Éhségsztrájk a közmédiáért néven, az éhségsztrájkot természetesen abba kellett hagyni, különben belehaltak volna. A támogatók télvíz idején gázpalackkal, takarókkal, teával, gyümölcslével, stb., támogatták a sztrájkolókat. Nagy média nyilvánosságot nem kapott az eset, mert annál azért minden csatorna jobban féltette a saját fennmaradását, minthogy szolidaritást mutasson a hírhamisítás ellen demonstrálókkal.
Lakókocsi
Egy elhagyatott lakókocsit még mindig látok az MTVA előtt, de az akkoriban nagyon aktív Facebook oldalak, ha nem is szűntek meg, de nem posztolnak, nincs nyoma, hogy bármilyen aktivitás lenne rajtuk. A napokban viszont az állását vesztett, de minden MTVA ellen indított perét megnyert újságíró, a jól ismert eu parlamenti padsorok előtt szelfizett… Itt élek, ebben az országban, közöttük és le vagyok nyűgözve, gondolom, hogy ti is.
Én, ha nem egy saját nagyszerűségemtől elkáprázott, felfuvalkodott hólyag lennék, akkor megkérdezném Makk Károlyt, hogy van-e valami mondanivalója, hozzákezd-e egy összefoglaló műhöz? (Vajna nevében írtam tegnap azután, hogy felébredtem egy álomból, amelyben Darvas Liliként örültem és szomorkodtam a múltból váratlanul rámtörő, elfelejtettnek hitt képektől. Már csak azt nem tudom, hogy hol fogom újra megnézni.)
Ha egyszer mindenki begorombul annyira, mint én és fellázad a piacot egymás közt, két-háromfelé felosztó „szolgáltatók” ellen és nem lesz hajlandó hűségeskü mellett tízezreket fizetni a szakadozó internetért, az önkényesen cserélgetett csatornákért és a senki által nem használt vonalas telefonért, akkor talán a veszteségtől megrettenő szereplők piaci árért, versenyképes szolgáltatást nyújtanak majd. Én elindultam ezen az úton. Máig kellett hűnek lennem tízezerért a UPC-hez. Hónapok óta nem voltak képese kijavítani az internetkapcsolatom hibáját. Eleinte csak lassú volt, modemet cseréltek, később egyáltalán nem lehetett feltölteni az applikációkon keresztül. Levelezgettem velük, tudomásul vettem, hogy az ő oldalukról ugyan nem találni hibát, tudomásul vettem, hogy e tájékoztatás mellé egy videó mellékeltek, amelyből kitanulhatom a rúter szerelést, kábelezést és a weboldalukon keresztül az eszközök konfigurálását is. (Már, ha van net!) A pénzemért visszaszállíthattam az irodájukba a bokszot, a rútert, a kábeleket, ahogy korábban fél napokat üldögélhettem a szerelőjük mellett, járatlanságát csodálva. Így, hogy régóta csak fizetek az internetért, de nem tudom használni, könnyű szívvel válok meg tőle. Nekem könnyű, mert még emlékszem arra az időre, amikor egyáltalán nem volt internet és a későbbi lassú, betárcsázósra is. Meg az egy csatornás tévére. Egész jól lehetett élni akkor is. Na, kicsit többet kellett olvasni, unalom ellen, de abból nem lett nagyobb baj. Kiderült, amit eddig is gyanítottam, hogy így-vagy úgy, de tizenötezer körül lesz a szolgáltatás, bárkihez fordulok és ők ott a nyeregben, mindenképpen kikötik a két éves hűségidőt. (Amit egyébként azért nem értek, mert mintha két éve jogszabályban rögzítették volna, hogy ez törvénytelen.) Szóval, isten veled UPC és alig várom, hogy a T-k iránti kötelezettségeim is megszűnjenek, dobom azokat is ki az ablakon. És ezentúl hiába tolong az ajtóban az összes T és V és egyéb nagybetűs rövidítés, többet nem fogadok hűséget. Okultam.
Legjobban ezt a nyomorult szemforgatást utálom. Mintha nem emlékezne mindenki pontosan a gyerekkorára vagy a fiatalkorára. A deviáns vagy perverz – gyakorlóinak persze normális szexuálitással – kora gyermekkoromban találkoztam, amikor fülről-fülre suttogásokból kiderült, hogy az egyik osztálytársamat a nyári szünetben egy szatír molesztálta, majd megerőszakolta. Hat éves volt. Az általános iskola első osztályát fejezte be. Egy másik osztálytársam harmadikban elmesélte, hogy az előző iskolájában, a harisnyanadrágja derekán keresztülnyúlva tapogatta rendszeresen a tanítóbácsi. Negyedikben a kisegítő énektanár az egyensapkánk fémcsatjával ütötte meg egy osztálytársamat úgy, hogy betört a feje. A középiskolában nem volt titok, hogy melyik lány melyik tanárral feküdt le és olyan tanárok is voltak, akik évekig tartó viszonyt tartottak fenn a diákjaikkal. A hátunk mögött álló, hozzánk dörgölődző rajztanár mindennapos élmény volt a lányoknak. Nekem, amikor ajánlatot tett, azt mondta, hogy már a felvételin – tizennégy éves voltam – kinézte magának a melleimet. Sokáig próbálkozott, amíg egyszercsak nagyon durva szavakkal vissza nem utasítottam. Hirtelen hármas lettem rajzból és áttett egy másik rajzcsoportba. Megfenyegetett, hogy soha nem fognak felvenni a főiskolára. Ezzel többen megfenyegettek, máig nem tudom, hogy kinek köszönhetem, hogy nem járhattam a képzőre. Ez volt az a tanár, aki úgy adott ki egy több kiadást megért könyvet, hogy a mi rajzainkkal illusztrálta, amelyek felhasználásáért senkinek nem fizetett. Egy másik tanárom felesége, akivel az iskolától független társaságban ismerkedtem meg, rámtámadt, hogy mindent tud rólam és a férjéről, de őt már ez nem bántja. Azt a tanárt csak messziről ismertem, nem tanított, fel is háborodtam a gyanusításon. A szüleimnek csak az érettségi után mondtam el, mert nem akartam őket nehéz helyzetbe hozni. Így is kérdezték, hogy mit tegyenek, feljelentsék-e, de azt gondoltam, hogy nem éri meg a hercehurcát. Azt nem tudom, hogy a verbális erőszak létező kategória volt-e annak idején vagy akár most az e? Egy jó filmet láttam erről a napokban. Fel is tettem a Facebookra, hogy nézze meg, aki teheti.
Ebból is az derül ki, hogy más okoskodni valamiről egy tárgyalóteremben vagy akár a széles nyilvánosság előtt és megint más érvényesíteni a napvilágra került eset jogi vagy erkölcsi konzekvenciáit. Félek, hogy a vak komondorok országában csak a börtönerkölcsben bízhatunk. Ha végre lebukik és elítélik a gyerek vagy nő – bántalmazót vagy molesztálót, akkor a benti igazságszolgáltatás megoldja azt, amire a társadalom nem képes. Én nagyjából mindig meg tudtam védeni magam, de nem állíthatom, hogy nyomtalanul suhantak el fölöttem ezek és még sok, nem említett esemény. Viszont amikor gyerekem lett, egyetlen percig nem áltattam magam azzal, hogy biztonságban van. Amit, akit lehetett leellenőriztem, férfit, nőt, felügyelőt, tanárt, edzőt szemmel tartottam és amikor Marci bácsi rácsapott egy kisfiú fejére az uszodában, nem engedtem többet a környékre sem a gyerekemet.
Egyre gátlástalanabb és tudatlanabb emberek kerültek magas pozíciókba, egészen addig, amíg már csak gátlástalan és tudatlan emberek kerülhettek pozíciókba. A legalja jött fel a legtetejére. Már az is kompromittáló, hogy írók róluk.
Más, de nem minden összefüggés nélkül való, hogy bár az is elég nagy baj, hogy az emberiség amúgy is a vastagbőrűek rendjéhez tartozik, de mára már a maradék érzékenységét is elveszítette a többiek magánhatárainak észrevétele miatt. Tanulmányaim színhelyén – a 133-as buszon, pontosan nyomon követhető a romlás. Ordítva telefonáló vagy beszélgető, gyereket a közönségnek nevelő, étkező, magában éneklő vagy káromkodó, bűzlő egyedből minden útra jut egy-egy. És még nem is tettem szóvá a kötekedő vagy agresszív lényeket. Igaz, ők már egy másik kategóriába tartoznak.
Tényleg senki nem mondja már, nem tudja már, hogy kell viselkedni, hogy ne szociopata vagy fogyatékos benyomást keltsen egy ember?
