Napló | Ostoros Ágnes

Még nem okoskodtam

eleget a mesterséges intelligenciáról. Használom a kezdetek óta, főleg a képgenerátort, de újabban a Suno-t zene generálásra.

Katt a képre, hallgass zenét!

A Facebookon is csatlakoztam néhány ilyesmivel foglalkozó csoporthoz, de hamar bebizonyosodott, hogy helytálló volt a feltételezésem, miszerint ezekben a csoportokban, főleg a maguk fényezésével elfoglalt emberek a tagok.

Szerencsémre, a magam dicsérgetéséhez nekem nincs szükségem asszisztenciára.

Szóval, így magunk között, hogy mit gondolok én.

Két fő kérdés körül mennek a szócsaták.

Az első, a kezdetektől, hogy művészet-e, ami a mesterséges intelligencia közreműködésével jön létre? Felmerülnek a hozzászólókban az esztétikai és jogi vonatkozások egyaránt. A lopás, másolás, plágium, stb. kérdései.

Mostanában az új téma, hogy végleg lemarad-e, aki nem csatlakozik a prompt tanulók táborához. Jellemzően, a programozókból prompt írásra átnyergelt hozzáértők fenyegetődznek ezzel. Figyelmen kívül hagyják, hogy minden törekvés arra irányul, hogyan lehet egyre felhasználó barátabbá tenni a programokat, applikációkat. Szóval, mire nagyon meg kellene ijedni, hogy elszabadult a ménes, éppen addigra utasíthatja egy óvodás is néhány, bármilyen nyelven kiejtett szóval az AI-t.

Még annyit a lemaradásról,

hogy ugyan miért kellene egy ma született vagy tegnap született báránynak, értsd egy mai fiatalnak tisztában lenni azzal, hogy nézett ki és hogyan működött Bell telefonja, egy 16 mm-es film vágóprése, stb.

Én már azt nem értettem, amikor elkezdődött a non-lináris vágás, hogy miért kezdi minden tutoriál a negatívval meg a fordítós filmmel és a celluxszal. Lehet említeni valahol, mint érdekességet, de teljes mértékben mellékes.

A következő generáció éppen nem lemarad, hanem beleszületik, úgy ahogy eddig még minden generáció beleszületett kora technikai, technológiai vívmányaiba, természetesnek vette és magától értetődően használta. Nem szabad elfelejteni, hogy mindenhez kell ugye a kíváncsiság és tanulásra kondícionált agy.

Sokkal kevesebb szó esik

a rossz(ember) kezekbe került hatalomról, bármi is ennek a technikai, technológiai háttere, amihez ugye, csak nagyon kevesen értenek. Vélhetően, ennek semmi köze a promptoláshoz. Ám, ha esne is erről szó, akkor is világosan kiderülne, hogy minden gondolkodó ember ugyanoda lyukadna ki, mint én. Már régen kicsúszott a kezünkből az irányítás és nem is lehet visszaszerezni, csak olyan radikális lépések megtételével, ami nem történhet meg, hiszen az már megint az emberen múlik.

Márpedig, az ember nem változik.

Fűti a hatalomvágy, a pénz utáni olthatatlan sóvárgása, hajtja a vak önzése és mérhetetlen butasága. (lásd: ókori görögöktől kezdve…)

Az AI kordában tartásával ugyanúgy járunk, mint a globális felmelegedéssel. A fent említett okok miatt, a döntéshozók döntéseit a pillanatnyi érdekeik befolyásolják, amelyek személyes hatalmi, gazdasági megfontoláson alapulnak, illetve a távlatokban való gondolkodási képtelenségük, magyarul butaságuk határozzák meg.

Szomorú, ijesztő, de nem meglepő

eredménye a XXI. század történetének. Nincs okunk optimizmusra.

Az első, kevésbé fontos kérdésre, ami a dolog természeténél fogva, nem is igazán kérdés, leválthatja-e valaha is a művészeket az AI? Természetesen, nem.

Nem véletlenül írtak több könyvtárnyi elemzést művészettörténészek, esztéták, zenetörténészek, irodalomtörténészek művekről, alkotókról.

Mert bármilyen bájos is a gombolyaggal játszó kiscica egy képen vagy tágas terek dekorálására, csurgatott akrillal, arany kontúrokkal létrehozott táblakép, ez a kettő egy pályán játszik és velük játszik (egyelőre) minden AI montázs is.

De másik pályán játszik Bosch, Van Gogh, Dali, bármennyire is imádják stílusjegyeiket utánoztatni a megrendelők. Csak annyira lesz egy Dalijuk, amennyire nagymama rózsás gobelinje, egy Ferenczy Noémi falikárpit.

Ahogy a műzenék egyre jobban fognak hasonlítani, az utánozni kívánt eredetire, ahogy egyre jobban megközelíti a hangzásuk az eredeti nagy vagy kis zenekarét, énekesek, hangszerek előadásmódját, a legfontosabb rész, a személyes; kimarad belőle.

Marad a „de nekem tetszik”…

Miért ne?

Eddig sem az átlagé volt a művészet. eddig is csak kevesen olvastak, még kevesebben jártak koncertre, múzeumba. Jobb és könnyebb lenne az életünk, ha mindenkiből művelt ember válhatna. De, ennek a feltevésnek a belátásához is szükséges lenne valamennyi olvasottság, tájékozottság, stb.

Kattints a képre, mert ez a zene olyan, mintha ide írtam volna.

(Ó… hogy gyűlölik az eget itt a fák,
a fényt, mi rájuk hullna, túl homályos túlvilág.
Vakoknak táncolok, süketeknek énekelek,
kiáltásom nem halljátok, fentről már senki nem felel.

Nincs bejárat és nincs kijárat,
egy hely, hol minden út bezárhat.
Ó… hogy gyűlölik az eget itt a fák.

A jövő elsötétült, a múlt már elveszett,
könnyek taván hét kis csónak, a magányos kóborlónak.
Az ágak közt a szél zokog, az idő mélyre ás,
de hallgat minden törzs, és hajlik minden gally, minden ág.

Ó… hogy gyűlölik az eget itt a fák,
a rájuk hulló madártollakat,
a lárvákat a kérgük alatt,
elviselnék, míg el nem jön a vég,
mikor megreccsen minden ág, amit féreg rág.

Nincs bejárat, és nincs kijárat,
egy hely, hol minden út bezárhat.
Ó… hogy gyűlölik az eget itt a fák.)

Szócséplés mindez,

hiszen a világ nem áll meg, gördül tovább a gravitációnak engedelmeskedve.

Az AI inspiratív, bármelyik műfajban, önálló formanyelv kialakításának lehetősége benne rejlik. Alakításához aktív emberek kellenek, de rá is hagyhatjuk és akkor tényleg nem kellünk már neki. Úgy járunk, mint a Facebook csoportokban, mindenki a magáét csodálja.

2023 augusztusában generáltam

az első képet, azóta sok száz készült és vannak köztük jók. Ugyanígy a zenék között is. Csodálom ennek az eszköznek a hatékonyságát, rugalmasságát. Szórakoztató és inspiratív magánügy, ahogy korunk hús-vér művészei között is sok van, aki a magánügyeit akasztja galériák falára.

Az idő,

ha lesz még annyi, mint amennyi eddig volt nekünk, megszűri, rostálja és megőrzi, amit kell.

Olvasd el a többi bejegyzést is!

Hallgass műzenét, igazi versekből!

Úgy kezdődött,

hogy mint mindent, ki akartam próbálni a képgenerálást, amint elérhetővé vált. Láttam magam előtt egy képet és próbáltam megfogalmazni a Bingnek, hogy mit csináljon. Még ő is buta volt, meg én sem tudtam pontosan, hogy mi is az a prompt, ezért mindketten összeszedtük hozzá, amit csak találtunk. Így aztán hamar beláttam, hogy ha valamiről pontosan tudom, hogy milyen legyen, akkor fogjak egy ecsetet és fessem meg, neki pedig többféle, akár egymásnak ellentmondó utasítások alapján hagyjam, hogy azt csináljon, amit akar. Így születtek nagyon érdekes és nekem nagyon tetsző képek. Kissé szürreális, kevéssé élethű, egymás mellé nem illő, szokatlan társításokból keletkező alkotások.

Ahogy telt az idő, kiderült, hogy a véletlent sokkal nehezebb előállítani, mint a pontos leírás alapján keletkező, egyre tökéletesebb képeket. Egy időre el is vesztettem az érdeklődésemet. Viszont, amikor már zenéket, dalokat is lehetett kérni, például a Suno-tól, akkor a már jól bejáratott módszer alapján, összekevertem a promptokat. Szimfóniát a tangóval, énekhangot a dobszólóval. Ebből is érdekes és szórakoztató dolgok lettek. Most tartok ott, hogy mi lenne, ha tényleg tökéletes verseket írnék a dalokhoz és lassan videókat generáltatnék a klipekhez.

Most kiszámoltatom a legjobb minőségben, ami eddig kész van aztán kényelmesen, ha akkor még érdekel, nekirugaszkodom ennek az új feladatnak.

Érdekességként ideteszek egy képet. Amikor megkértem, hogy küldjön magáról egy képet, hogy milyennek látja magát, ezt küldte.

Semmi sincs, ami ne lett volna már,

beleértve ezt a gondolatot is.

Hozzájárulás az idő és a mesterséges intelligencia talányának megfejtéséhez.

Anyukám, akinek az IQ-ja modellt állhatott volna a mesterséges intelligencia megformálásához, az agyvérzése után elveszítette a tudása nagy részét, hogy úgy mondjam, az adatbázisát és az addig ismert személyiségét.
Viszont, ahogy a földrengés után felbukkan egy új sziget, új tudással kapcsolódtak össze a maradékok. Ahogy lassan sétálgattunk a Bajcsyn, mert felköltöztettem hozzám a kisvárosból, amikor magára maradt, kutatva nézett a szembejövők arcába és gyakran a ráismerés öröme jelent meg a tekintetében. – Őt ismerem, mondta gyakran, egyik-másik járókelőre. Te emlékszel, hogy is hívják? Ott lakott mellettünk. Más esetekben, régen halott ismerősei neve jutott eszébe. Aztán, velük is találkoztunk sétáink közben.Mostanában, én is egyre gyakrabban látom a volt osztálytársaimat, a régi szomszédokat, gyermekkorom és a későbbi idők változatlan figuráit. Elbizonytalanodom, talán tényleg ők azok. Vagy már nem fér el több adat és az analizálás után elérkezett a szintetizálás korszaka.

A szavak helyett, amelyeket nem talált, új elnevezést kaptak a tárgyak. „Teregetőgép”, mondta az összecsukható szárítóra, amit képtelen volt a megfelelő irányba hajtogatni és az minduntalan, nagy robajjal a földre zuhant. Nem volt bosszús, inkább elszomorodott. – Mindent elfelejtettem…
Ezt úgy mondta, mint aki, akár megragadhatná az elveszített csomagot, de fontosabb dolga van és nincs kedve kinyújtani érte a kezét.

VálaszTovábbítás

Példaképek járvány idejére

Apu mindig szolgálatban volt, így fel sem merülhetett, hogy neki bármi baja lehetne. Mindig volt nála kisebb, kevesebb, gyengébb, gyámoltalanabb, elesettebb, akiknek, akik helyett, akikért tenni kellett. Anyu, meg bátor volt. Jöjjön, aminek jönnie kell, megbirkózom vele – gondolta és tette a dolgát rendületlenül. Két ilyen ember mellett, nem is volt kétséges, hogy semmi bajom nem történhet, én vagyok a legerősebb a világon. De, meghaltak és mióta elhagytak, azóta sokkal nehezebb élnem. Mégis, amikor rájuk gondolok, eszembe jut a saját, régi bátorságom és akkor könnyebben elviselem a félelmeim.

Esti szónoklat

Nagyon régen volt, hogy szónokoltam neked. Nekem egy kicsit hiányzik, mert azt érezhettem közben, hogy legalább megpróbálom megosztani veled a tapasztalataimat, amelyek vigaszt nyújthatnak vagy felvidíthatnak.
Látva, hogy egy újabb depressziós hullámvölgyben vagy, elgondolkoztam, hogy van-e még valami, amit nem mondtam el neked, amiből erőt meríthetnél. És igen, találtam valamit, amit kifejtek, hogy megláthasd az depressziód mélyén az általánost, a hasonlót. Arra gondolok, hogy mindenkinek ugyanazok a problémái, de van, aki el sem jut az elemzése, gondolkodása során oda, hogy felismerje. Te túl okos vagy ahhoz, hogy ne lásd a létezés marón fájó disszonanciáját, de túlságosan is az érzékeid rabja, hogy könnyűszerrel felülkerekedhess rajtuk.
Én már hatvanhárom éve élek azzal a lénnyel, abban a lényben, akitől soha egy percre sem válhattam meg, nem küldhettem el, nem állíthattam félre. A külső szemlélő azt mondhatja, hogy az vagyok én, de én és minden gondolkodó ember tudja, hogy azt a nem választott testet kellett és kell megtöltenem az énségemmel, az életemmel. És ez a lény egy vak, követelőző test, mindig valami bajjal, nyűggel. Állandóan éhes, de tovább követelődzik. Állandóan szomjas, fáradt, unatkozik, elhízik, lefogy, nem hasonlít az éppen divatos trendhez, esetleg sérült, beteg. Függőségek rabja.
Sokáig fel sem ismertem, hogy az nem én vagyok. Azt hittem hozzám szólnak, engem szidnak, engem dicsérnek. Nekem fáj a fejem, én nem tudom kipihenni magam és sorolhatnám. Aztán felismertem, hogy ennek a testnek a rabja vagyok. És a testtel meg kell békülnöm, aztán meg kell békíteni magammal. Hiszen, amikor nem egyet akarunk, neki kell segítenie nekem, hogy sikerüljön, magamhoz kell édesgetnem, meg kell szelídítenem.
Ez egy hosszú, örvényekkel, szakadékokkal szabdalt egyesülési folyamat volt. Szerintem még mindig tart. Része volt a dohányzás elhagyása, a fegyelmezettebb étkezés. Ahogy te szoktad a te lényedről mondani, hogy „én egy végtelenül lusta ember vagyok”, úgy mondhatom el én ” a testemről, hogy én egy lusta, falánk, szórakoztatásra vágyó …
És most, hogy az öregedéssel újabb korlátokat állít körém, igazolja, hogy a lény tényleg nem én vagyok. Ha boldogulni akarok, ha ki akarom bírni, akkor el kell fogadnom a gyengeségeimet, de soha nem szabad alárendelődnöm. Nem ő dönt. Nem a romló szem, nem a fájó térd, nem a fáradtság, nem a gyengeség, nem a tehetetlenség, nem a rosszkedv.

Hozadék

A balatonalmádi strandon vagyunk. Meleg van, de nincs ott más, csak anyu és én, napozunk. Amikor kezdődik az álom, éppen feláll, hogy egy másik helyen terítse le a törölközőjét. Megyek utána. Megáll, lenéz a földre, valamit meglát. Ott teríti le a törölközőt. A földben, egy kisebb mélyedésben két tetem van. Régóta oszló hullák, de nemcsak a csontok. Tudod, hogy mi van itt? – kérdezem. Bólint.
Aztán hirtelen sokan lesznek a strandon, sétálgatnak és többen megnézik a tetemeket. Anyu megint feláll, rájuk teríti a törölközőt. Ne bámulja meg mindenki őket! – mondja.
Szóval, azt hiszem, eljött az ideje, hogy eláshatom, visszaáshatom, eltemethetem őket.

Korábban Ómikáról álmodtam. Egy sorozatba illeszthető álom volt. Azok a valódi bűneim szoktak álmomban előjönni, amit állatokkal szemben követtem el. Egy kis hörcsög halt éhen és szomjan a gondozásom alatt, mert halogattam kitisztítani az ólját és friss eleséget adni neki. Mire legközelebb eszembe jutott, addigra már kimúlt. A másik egy black molly volt. Egy hal. Régóta élt nálunk, nagyon sok apróságnak adott életet. Egy nap arra figyeltem fel, hogy megpróbál átúszni két nagyobbacska kavics között, az akvárium alján. Aztán, mikor legközelebb odanéztem, éppen megint ott úszott. Azt hittem. Ostoba és figyelmetlen voltam. Mire kiderült, hogy beszorult a kövek közé, addigra már késő volt, elpusztult a hal is.
Ebből a két esetből és még voltak egyebek, közvetett ártalom a pintyeknek, egy macskának, az anya Puszinak, eredeztethetők azok az álmok, amelyek a felejtés okozta iszonyú bűntudatról szólnak.

Valahogy Veszprémben voltam. A szobába belépve, találkoztam a szüleimmel. Meglepődtem, hogy ott vannak, mert azt hittem, hogy meghaltak. Nem értették, honnan veszem ezt. De, ha ti éltek, akkor lehet, hogy Ómika is él. Voltatok bent nála, vittetek neki enni, vittetek neki vizet? -kérdeztem. Ő már régen meghalt. – mondták. Akkor átmentem Ómika régi szobájába és láttam, hogy ott ül az ágyon. Miért nem jöttök be hozzám soha? – kérdezte. Örültem, hogy mind életben vannak és csodálkozva felébredtem.

Ómikának volt egy személyes világvége víziója. 2020-ra datálta, ma úgy gondolom, hogy abban a nem titkolt reményben, hogyha elélne az emberi kor, akkoriban vélt legvégső határáig, 130 éves koráig, akkor együtt múlhat el a világgal. 1963-ban, én hatévesen, ő meg hetven, együtt számolgattuk, hogy 2020-ban hány éves lesz ő, hány éves leszek én. De volt, amikor úgy érezte, hogy nagyon igazságtalan lenne, ha ő sokkal tovább élhetne a világvége kedvéért nálam, olyankor egy darabig nem beszélgettünk erről. Századunk a klímakatasztrófa fenyegetéssel, óriási lehetőséget kínál mindazoknak, akik nem szívesen hagynák magára a világot vagy félnek egyedül meghalni. Talán, az igazságosság tisztelete miatt, Ómika nem élt az emberi kor legvégső határáig, pedig nagyon akarta. Így aztán, ha jövőre következne be, nem láthatja a saját világvégéjét.

Elmaradt Gozsdu

Igazán beteg lettem, így aztán ma sem mentem. Egy régi képeslappal örvendeztetlek meg benneteket. A csillagos égre, még Van Gogh is elismerően csettintene. De, legalábbis nem bánná, hogy nekem tetszik 🙂

Képes napló, Baross utca

Mégiscsak az lesz a legjobb, ha kedvenc képeimet a honlapomon gyűjtöm. Telefonnal készült, a mai borongós napon, illusztrálva, hogy bármit tönkre lehet tenni. A Múzeum kertben is voltunk. Annyira felújult, hogy nincs mit fotózni rajta.

Ezt pedig a Podmaniczky utcában láttam meg. Szóhoz sem jutok. Anakronisztikus. Ezt most bemondásra kell elhinnetek, mert a környezetet nem fotóztam. Majd holnap.