Kategória: Vádolom

Kíváncsi vagyok, hogy ki és mikor fogja észrevenni a Saul fia Oscar díjának ünneplése közben, hogy ugyanolyan képtelen üldöztetés zajlik most a határokon, mint amilyenről a Saul fia szól. Nem olyan távoli a párhuzam, hogy emberek – beleértve férfit, nőt, gyereket – vándorolnak egy biztonságos hely reményében, bármilyen szenvedést elviselve. Pont úgy nézzük őket a járdáról, a tévében, mint a sokszor citált képen a Rákóczi úton vonuló, fegyveresekkel körbefogott, terelgetett zsidókat bámulták némán eleink.

A szemforgatás mibenléte ugyanolyan nagy kérdés, mint az összes, az emberi lényeget firtató kérdés. Ha valaki elosztogatja, az egyébként „könnyen” szerzett pénzét, azzal megváltja-e a belépőjét a mennyek országába, ha azt úgy teszi, hogy valamennyi, mondjuk egy luxushajónyi azért maradjon neki? Ha valaki „fáradtságos” munkája gyümölcsét egy díj formájában bezsebeli és ezt ünnepelve pezsgővel teli kristálypohárral koccint azt őt ünneplők, más olvasatokban tolvajok között, miután elfogyasztotta könnyű, királyrák vacsoráját, megváltotta-e belépőjét az „igazak” közé?
A szentek élete a legkönnyebb. Nekik nem kell a kognitív disszonancia csapdájában vergődve mentség, indok, ürügy vagy egyáltalán csak egy válasz után kutatni, ha egy számkivetett létezése megrendíti a biztonságát. A Teréz anyák nem filmet csinálnak, hogy önnön létezésüket igazolják.

Olvasd egy bölcs gondolatait a múlt századból!

„Lehet-e különbséget tenni vándorlás és bevándorlás között akkor, amikor az egész földgolyó egymás útját keresztező vonulások színhelyévé kezd válni? Azt hiszem, lehet: mint mondtam, a bevándorlás elenőrizhető poitikailag, a vándorlás nem; olyan, mint egy természeti jelenség. Amíg bevándorlásról van szó, egy nép még megkísérelheti gettóba zárni az újonnan érkezőket, hogy ne keveredjenek a helyiekkel. Vándorlás esetében már nincsenek gettók, így a keveredés ellenőrizhetetlen.
Azok a jelenségek, amelyeket Európa még bevándorlásként próbál megoldani, bizony már vándorlások. A harmadik világ itt kopogtat Európa kapuján, és belép akkor is, ha Európa nem akarja. A kérdés már nem az (csak a politikusok tesznek úgy, mint akik azt hiszik), felvegyenek-e csador-os lányokat a párizsi egyetemre, vagy hogy hány mecsetet kell Rómába emelni. A probléma az, hogy a jövő évezredben (mivel nem vagyok próféta, nem tudom megállapítani a pontos dátumot) Európa „úgymond” sokfajú földrész lesz, vagy ha jobban tetszik: „színes”. Így lesz, akár tetszik, akár nem.
Kultúrák szembenállása (vagy ütközése) véráldozattal is járhat, sőt meg vagyok róla győződve, hogy elkerülhetetlen lesz, és sokáig fog tartani. De a fajvédő (elméletileg) kiveszőfélben lévő emberfajta lesz. Vajon volt-e olyan római patrícius, aki nem tudott megbékélni azzal, hogy cives romani-k-ká váljanak a gallok is, vagy a szarmaták, vagy a Szent Pálhoz hasonló zsidók, vagy egy afrikai kerüljön a császári trónra, mint ahogy ez végül történt? Ennek a patríciusnak nem maradt fenn a neve, elmosta a történelem. A római civilizáció kevert kultúra volt. Épp ezért bomlott föl, mondják erre a rasszisták, no de ötszáz év kellett hozzá, teszem hozzá én – és gondolom, ennyi idő nekünk is elegendő ahhoz, hogy terveket szőjünk a jövőre. (…) Önök is tanúi annak, ami ezekben a napokban Olaszországban történik: tizenkétezeralbán érkezett hozzánk egy hét vagy alig több idő alatt. A közvélemény és a hivatalos álláspont befogadó, azok pedig, akik meg akarják állítaniezt az elviselhetetlennek ígérkező exodust, leginkább gazdasági és demográfiai érvekhez folyamodnak. De minden elmélet megdől a napról napra növekvő alattomos intoleranciával szemnben. A nyers intolerancia sommásan ítélkezik egy népcsoportról, és ez kitűnő alapot nyújt minden későbbi rasszista elmélethez: ha az Olaszországba menekült albánok között volt olyan, aki tolvaj vagy prostituált lett (és volt olyan), akkor minden albán tolvaj és prostituált.

Azért szörnyű ez a leegyszerűsítés, mert bármelyikőnket állandóan kísért: elég, ha ellopják a bőröndünket a repülőtéren valamelyik országban, hogy hazatérve, fennen hangoztassuk, hogy nem szabad megbízni az ott élőkben.

Végezetül: a legiszonyúbb intolerancia a szegényeké, mert ők a különbség első áldozatai. A gazdagok között nincs rasszizmus. Lehet, hogy a gazdagok alkották meg a rasszizmus elméletét, de a szegények között jelentkezik a gyakorlatban (és ez jóval veszélyesebb).

Az értelmiségi nem képes harcolni a nyers intolerancia ellen, mert a gondolat nélküli puszta állatiassággal szemben a gondolat fegyvertelen. De a doktrínába foglalt intolerancia ellen késő, mert amikor az intolerancia elméletet gyárt magának, már elkéstünk a leverésével, hisz épp azok váltak áldozatává, akiknek ezt meg kellett volna tenniük.

Hát ez a nagy kihívás. Toleranciára nevelni az  etnikai vagy vallási okokból egymásra lődöző felnőtteket, elfecsérelt idő. Túl késő. Már a legzsengébb gyermekkorban el kell kezdeni a folyamatos nevelést: gyökerénél kell elkapni a nyers intoleranciát, mielőtt még könyvbe foglalnák, és mielőtt túl vastag és kemény magatartási héjjá keményedne rajtunk.”

Umberto Eco: Miben hisz, aki nem hisz? részletek 1995/96

Éppen csak betoppantam a televíziózásba, 1982-83 körül, amikor Árvai Joli elvitt magával egy zártkörű vetítésre. Jeles András Álombrigád című filmjét vetítették. Az első végleges változatot, bármilyen paradoxul hangzik is ez, de még munkakópiáról.
Persze, soha nem tudhatom, hogy az időérzékem rossz, az emlékezetem csal meg, vagy tényleg korábban láttam mint, hogy éppen egy másik elképesztően eredeti filmje, az Angyali üdvözlet utómunkái alatt vágtam én is a filmgyárban. Hiszen a szocialista cenzúra hosszú évekre volt képes dobozba zárni filmeket, bármit, míg el nem veszítették aktualitásukat, frisseségüket és végképp érdektelenné váltak a közönség számára.
részlet
Annyit tudtam csak a filmről, hogy Rátonyi Róbert a főszereplő, akit mint komikust láttam néhányszor a tévében énekelni és táncolni, olyanféle zenei kísérettel, amit nagyon nem szerettem. El sem tudtam képzelni, hogy ő egy igazi színész. Természetesen láttam a Kis Valentinót és „nagyon bírtam”, hogy lett egy film, ami „rólam” szól. De, tényleg! Jól emlékszem például, hogy középiskolás koromban többször étkeztem a Palace éttermében, azt képzelve, hogy majd a hely igazolja a minőségemet.

Egyszóval kíváncsian várakozva ültem a hatalmas, süppedős fotelekben úgy, mintha nélkülem nem készülhetne film abban az országban. A vetítés végére teljesen lenyűgöződtem és elköteleződtem. Beláttam, hogy a film nem az, amit addig gondoltam róla – nyilván azok alapján, amiket addig láttam, hanem képes eredeti gondolatokat, eredeti módon kifejezni, hasonlóan az irodalomhoz, a zenéhez, a képzőművészethez. Aztán félfüllel hallottam, hogy átvágva sem engedik bemutatni. Emlékszem, nagyon sokáig nem értettem, hogy miért félnek a politikusok a filmektől, a regényektől, hiszen akik értik, azok úgyis tudják, akik nem, azoknak meg hiába beszélnek a művészek. Kicsit még mindig így gondolom. Nagyon örültem, hogy láthattam, hogy van valaki, aki hasonlóan gondolkodik, mint én és veszi a fáradtságot, hogy elmondja helyettem is.
Teltek- múltak az évek és a filmgyárban dolgoztam, amikor a szomszédos vágószobában az Angyali üdvözlet utómunkálatai folytak. Zenefelvétel volt éppen és aznap hiány volt valakiből, aki bent figyeli a stúdióban a tekercseket.
részlet
A mai napig büszke vagyok rá, hogy egy délelőttöt Jeles filmje közelében tölthettem. Nagyon izgatott voltam, hogy megfelelő leszek-e a feladatra. Éva csipkekendőjét fújta a szél, annak kölcsönzött szürreális, szép hangokat a zeneszerző. Azt akartam leírni, hogy nem emlékszem, mi volt a feladatom, de ettől rögtön eszembe is jutott. „Szinkronvadászként” kellett ott lennem. A szinkronvadásznak kell eldöntenie, hogy alávágható-e az utószinkronhang a jelenetnek, vagy meg kell ismételni a felvételt.
Mondjuk a megfelelőség mítikus értelmében megbuktam, mert Jelesnek eszébe sem jutott, hogy máskor is bevonjon a munkába.
részlet
A linkeket most keresgettem az interneten. Nem tudom, hogy a filmekhez hozzá lehet-e jutni, jó minőségben meg lehet-e nézni.