Még egyszer a könyvekről. Csodálatos szüleim voltak. Minden nappal egyre többel tartozom nekik. Minden nappal egyre hosszabb idő választ el attól, hogy bármit is meghálálhattam volna. Jóvátehetetlenül távolodik tőlem, nemcsak az életük, de a haláluk napja is. Szenvedélyes olvasók voltak. Mire én megérkeztem, már tornyokban álltak a könyvek mindenfelé a lakásban. A könyvszekrényekben, a polcokon dupla, ha lehet tripla sorban álltak a könyvek. Anyu a szekrények tetejét a plafonig növesztette, maga eszkábálta pótpolcokkal. Akkoriban nem mondták, hogy fotografikus memória, de neki biztos, hogy az volt, mert a legeldugottabb helyen lapuló kis füzetkét is előkerítette egy pillanat alatt, ha kellett. Apu szobájában labirintust alkottak a könyvtornyok. Az összes szabadidejüket olvasással töltötték, így nem olyan különös, hogy ezt a példát követtem én is. A pénzzel hanyagul bántak, nem egyszer sodródtak kilátástalan helyzetbe. Egyszer, régen, még kisebbecske voltam, a könyveiket gondolták pénzzé tenni. Ládákban szállították Pestre és Székesfehérvárra, antikváriumba. Annak fényében, hogy később, amikor már Pesten laktam, még átmenetileg sem lehetett kivinni a lakásukból könyvet, könyörögni kellett egy-egy kölcsönért, érthetetlen, hogyan vetemedhettek erre. Aztán megbánták és évekig gyűjtötték vissza az elkótyavetyélt könyvtárukat. Hamarosan saját könyvtáram lett, de az eladogatás hibájába én is többször beleestem. Örök körfogás, családi átok, a megbánást és visszavásárlást is beleértve. Amikor anyu magára maradt, de nem hagyhattuk egyedül és hozzám költözött, semmit nem kért, csakhogy a könyveket is hozhassa magával. Anyu sincs már és lén könyvfalak között élek a digitális világban. Azt a könyvet, amit nem papíron olvastam, nem is olvastam. És tudom, hogy Andris sem fogja kidobni őket.
Kategória: Ima
Az orvosom
Az orvosom
Az orvosom, a fiam, Dr. Ostoros András mindig azt mondja, hogy több nyomós oka is van annak, hogy nem tanácsos az orvosnak a hozzátartozóit kezelni. Én meg mindig azt válaszolom erre, hogy kiben bíznék meg jobban, mint benne, akinek már akkor a kezébe tettem az életemet, amikor kisgyerekként végiglátogatta vérnyomásmérőjével a családtagokat, szomszédokat, ellenőrizte és a betegkartonra feljegyezte az értékeket. Kikérdezett bennünket az általános állapotunkról, alvásunkról, álmatlanságunkról, has-és fejfájásunkról. Meghallgatta a szívünket, a tüdőnket és jó tanácsokkal látott el bennünket az életvitelünkre vonatkozóan.
Ma is ő az első, akinek elmondom, ha valami bajom van, még akkor is, ha félek, hogy esetleg megijesztem. Amit tanácsol, azt megértem, mert elmagyarázza és betartom, amit javasol, mert tudom, hogy akkor meggyógyulok. Szeretem és tisztelem az orvosom.
Avatás
Így vasárnap délután, el-elbóbiskolva, a lehetetlen is lehetségesnek látszik. Ha megengedem, hogy lecsukódjon a szemem és nem akarok mindenáron ébren maradni, akkor lehet, hogy majd Veszprémben ébredek fel, a nagyszobában, az egyik modern francban – ahogy Apu nevezte az elbillenő, alacsony, bár kényelmes fotelt – a mellettem lévőben Anyu szunyókál és az egész élet még előttünk áll. Andris diplomaosztója a távoli jövő ígérete, kisgyerek még, a kisszobában alszik, és mi eltervezzük, hogy mindannyian ott leszünk, amikor doktorrá fogadják. „Hej Gyurikám!” – kiáltja Apu, „Mekkorát fogunk mulatni, a Kárpátiában húzza majd a cigány!
Nem a Kárpátiában, de megemlékeztünk rólatok. Itt vagytok, amíg mi is itt vagyunk.
WEÖRES SÁNDOR: ÖRÖK PILLANAT
WEÖRES SÁNDOR: ÖRÖK PILLANAT
Mit málló kőre nem bizol:
mintázd meg levegőből.
Van néha olyan pillanat
mely kilóg az időből,mit kő nem óv, megőrzi ő,
bezárva kincses öklét,
jövője nincs és multja sincs,
ő maga az öröklét.Mint fürdőző combját ha hal
súrolta s tovalibbent –
így néha megérezheted
önnön-magadban Istent:fél-emlék a jelenben is,
és később, mint az álom.
S az öröklétet ízleled
még innen a halálon.
Uszoda, de régen
Testvéremmel együtt azok közé az anyukák közé tartoztunk, akik mindig ráértek részt venni az óvoda vagy az iskola által szervezett programokon. Igaziból nem, de életünk során felhalmozott tapasztalataink alapján, annyira féltettük a gyerekeinket, hogy minden program halaszthatóbb volt, mint például elkísérni Andris csoportját a Molnár utcai tanuszodába. Mindenhol ott akartam lenni, ahol el kell kapni, oda kell ugrani, félre kell lökni, alá kell állni, meg kell hűteni, fel kell melegíteni, stb. Soha nem tiltottam meg neki semmit, mert tudom, Uszoda, de régen részletei…
Sámánok
Képzeld el, hogy megismerkedtem egy orvossal! Megvizsgált!
“– Jaj, a szemem, jaj, a lábam!” “– Jaj, a tüdőm, jaj, a májam!” – jajgattam, mint Dickensnek Micawber úr. – Húzza ki magát! – Hajoljon le! – Forduljon meg! – Hajlítsa be! – Itt fáj? – kérdezte, amikor megérintett egy helyet a lábamon. Hát, itt fáj-e? – kérdezte, amikor egy másik helyen megnyomta. Szinte felsikoltottam, annyira fájt. Hát – biztos igaz, hogy porckopása is van, de ez most nem attól fáj – mondta határozottan és magabiztosan. Beadok egy injekciót, felírok egy gyógyszert, azt szedje be és jöjjön vissza egy hét múlva.
Visszarepültem az időben és hirtelen úgy éreztem magam, mint gyerekkoromban, amikor jött a doktor bácsi, vagy amikor Andrist vittem Szaszovszky Mária doktor nénihez. Megnyugodtam. Láttam, éreztem, hogy tudja, mi a baj és tudja, hogy mit kell csinálni. Nagy varázslat a gyógyítás.
Emlékszem a menüettekhez hasonló koreográfiájú orvosi rendelésekre gyerekkoromból.
Az asszisztens az első sorban táncolt, felvette az adatokat, pár kedves szóval oldva a feszültséget, felkészítette a pácienst az orvossal való találkozásra. Megnyugtatta a hozzátartozókat, hogy szeretettjükkel nem lehet semmi baj, hiszen a legjobb helyre jöttek. Borján Árpád bácsi, Bugár Mészáros doktor, Tóth Imréné Marika néni, Gáti István doktor és Hegyi Gábor doktor, nem felejtettelek el benneteket. Megadtátok a módját a belépőnek, egyikőtök sem volt rest megtartani a szertartást, volt is tekintélye az orvoslásnak és volt is hatása a varázslatnak.
Nem csak a rosszakat listázom, hanem a jókat is. Most közéjük iratkozott fel Krunity Xénia, aki egyszerűen meggyógyított.
- SAMSUNG CSC
Megint liberalizmus
Egyenjogúság
A női egyenjogúság kérdésének átgondolásakor jutott eszembe, az egyébként hasonló kérdésekben általános érvényű igazság, hogy amint nem égbekiáltó egyértelműséggel a nemek közötti egyenlőtlenségből eredeztethetőek bizonyos hátrányok, amelyek az éppen kisebbségben vagy megkülönböztetésben élőket éri, rögtön összemosódik a probléma az önérvényesítés, önmegismerés mindenkire érvényes problémájával. Én például egyértelműen egyenjogúnak voltam nevelve, ezért soha nem gondoltam, hogy a kérdéseimet a nememből fakadó hátrányok diktálnák. Másrészt, amikor rájöttem, hogy előítéletekkel kell megküzdenem, azokról is azt hittem, hogy személyre szabottak. Így aztán én, aki tudatosan lehettem volna a női egyenjogúságért küzdők győztes harcosa, észre sem vettem, hogy kisebbségként, elmyomásban élek. Ez a gondolat nyilván anyukám attitűdjének egyenes átvétele volt, aki sem a sikereit, sem a kudarcait nem volt hajlandó a neme számlájára írni. Sokszor örülök, hogy ők voltak a szüleim és készen kaptam a legnemesebben emberi gondolatokat. Ezzel párhuzamosan sokszor irigyeltem a lelki-gondolati szegényeket. Milyen egyszerű is korlátok nélkül eladni, amink van, nem törődve a nemes gondolatokkal. Na, már mindegy! Ez vagyok én!
