Még egyszer a könyvekről. Csodálatos szüleim voltak. Minden nappal egyre többel tartozom nekik. Minden nappal egyre hosszabb idő választ el attól, hogy bármit is meghálálhattam volna. Jóvátehetetlenül távolodik tőlem, nemcsak az életük, de a haláluk napja is. Szenvedélyes olvasók voltak. Mire én megérkeztem, már tornyokban álltak a könyvek mindenfelé a lakásban. A könyvszekrényekben, a polcokon dupla, ha lehet tripla sorban álltak a könyvek. Anyu a szekrények tetejét a plafonig növesztette, maga eszkábálta pótpolcokkal. Akkoriban nem mondták, hogy fotografikus memória, de neki biztos, hogy az volt, mert a legeldugottabb helyen lapuló kis füzetkét is előkerítette egy pillanat alatt, ha kellett. Apu szobájában labirintust alkottak a könyvtornyok. Az összes szabadidejüket olvasással töltötték, így nem olyan különös, hogy ezt a példát követtem én is. A pénzzel hanyagul bántak, nem egyszer sodródtak kilátástalan helyzetbe. Egyszer, régen, még kisebbecske voltam, a könyveiket gondolták pénzzé tenni. Ládákban szállították Pestre és Székesfehérvárra, antikváriumba. Annak fényében, hogy később, amikor már Pesten laktam, még átmenetileg sem lehetett kivinni a lakásukból könyvet, könyörögni kellett egy-egy kölcsönért, érthetetlen, hogyan vetemedhettek erre. Aztán megbánták és évekig gyűjtötték vissza az elkótyavetyélt könyvtárukat. Hamarosan saját könyvtáram lett, de az eladogatás hibájába én is többször beleestem. Örök körfogás, családi átok, a megbánást és visszavásárlást is beleértve. Amikor anyu magára maradt, de nem hagyhattuk egyedül és hozzám költözött, semmit nem kért, csakhogy a könyveket is hozhassa magával. Anyu sincs már és lén könyvfalak között élek a digitális világban. Azt a könyvet, amit nem papíron olvastam, nem is olvastam. És tudom, hogy Andris sem fogja kidobni őket.
Kategória: Tanítók
2016 Karácsony
Úgy látszik, hogy idén nekem minden máskor lesz, mint amikor van. A testvéremmel közös szentestét tegnap reggel tartottuk. Kihagytam a sárgarépa-cékla-alma-narancs pucolást, centrifugálást, hogy minél előbb odaérjek hozzá, hogy még a munka előtt eltölthessünk együtt valamennyi időt. Nálam már állt a fa, főleg a fotózás miatt, hiszen ha nem azon a napon jön a mennyből az angyal, amikorra meg van írva, akkor mindegy, hogy mikorra díszítem fel. Nála még fa nem volt, de az összes karácsonyi sütemény készen volt. Kóstoltam gesztenyés és mákos bejglit, szilvás kuglófot, mézes kalácsot, finom csokikat és a fekete erdő tortát. A cukor ellentmondásos természete megint teljes egészében kibontakozott előttem. Minél többet ettem, annál éhesebb lettem. De a karácsonyi bűnös falánkság magába foglalja a feloldozását is. Miért is kéne ellenállni ennyi jónak?
Kértem, hogy írja le a receptet, remélem megkapjuk hamarosan!
Szerelem
Én, ha nem egy saját nagyszerűségemtől elkáprázott, felfuvalkodott hólyag lennék, akkor megkérdezném Makk Károlyt, hogy van-e valami mondanivalója, hozzákezd-e egy összefoglaló műhöz? (Vajna nevében írtam tegnap azután, hogy felébredtem egy álomból, amelyben Darvas Liliként örültem és szomorkodtam a múltból váratlanul rámtörő, elfelejtettnek hitt képektől. Már csak azt nem tudom, hogy hol fogom újra megnézni.)
Az orvosom
Az orvosom
Az orvosom, a fiam, Dr. Ostoros András mindig azt mondja, hogy több nyomós oka is van annak, hogy nem tanácsos az orvosnak a hozzátartozóit kezelni. Én meg mindig azt válaszolom erre, hogy kiben bíznék meg jobban, mint benne, akinek már akkor a kezébe tettem az életemet, amikor kisgyerekként végiglátogatta vérnyomásmérőjével a családtagokat, szomszédokat, ellenőrizte és a betegkartonra feljegyezte az értékeket. Kikérdezett bennünket az általános állapotunkról, alvásunkról, álmatlanságunkról, has-és fejfájásunkról. Meghallgatta a szívünket, a tüdőnket és jó tanácsokkal látott el bennünket az életvitelünkre vonatkozóan.
Ma is ő az első, akinek elmondom, ha valami bajom van, még akkor is, ha félek, hogy esetleg megijesztem. Amit tanácsol, azt megértem, mert elmagyarázza és betartom, amit javasol, mert tudom, hogy akkor meggyógyulok. Szeretem és tisztelem az orvosom.
Avatás
Így vasárnap délután, el-elbóbiskolva, a lehetetlen is lehetségesnek látszik. Ha megengedem, hogy lecsukódjon a szemem és nem akarok mindenáron ébren maradni, akkor lehet, hogy majd Veszprémben ébredek fel, a nagyszobában, az egyik modern francban – ahogy Apu nevezte az elbillenő, alacsony, bár kényelmes fotelt – a mellettem lévőben Anyu szunyókál és az egész élet még előttünk áll. Andris diplomaosztója a távoli jövő ígérete, kisgyerek még, a kisszobában alszik, és mi eltervezzük, hogy mindannyian ott leszünk, amikor doktorrá fogadják. „Hej Gyurikám!” – kiáltja Apu, „Mekkorát fogunk mulatni, a Kárpátiában húzza majd a cigány!
Nem a Kárpátiában, de megemlékeztünk rólatok. Itt vagytok, amíg mi is itt vagyunk.
Éjszakai őrjárat
Sassoon
A testvéremet szoktam megkérni, hogy vágja le a hajam. Az időpont egyeztetés már akkor is embert próbáló feladat volt amikor egy házban laktunk, de amióta elköltözött, szinte lehetetlen megszervezni a napot, az órát, a percet. „Milyen legyen? Sassoon vgy Kleopátra? ” – kérdezi. „Sassoon” – mondom. Emlékszem, annak idején, amikor már nálunk is betanulták a fodrászok, másfél-két órát is dolgoztak egy Sasson frizurán. „Mennyit vágjak?” – faggat minden alkalommal. „Ennyit.” – a mutató és hüvelykujjam közötti távolsággal mutatom. „De te látod, hogy mennyire töredezett a vége.” – mondom neki. Megnézi a hajam végét. „Egyáltalán nem töredezett, akkor mennyit vágjak?” – kérdezi újra. „Hogy jó legyen.” – válaszolom. Még egy utolsó kísérletet tesz, hogy ledobja a felelősség terhét magáról, az egyik tincs végéből levág valamennyit és megmutatja. „Így jó lesz? Ennyit muszáj!” – jelenti ki, de nem vár választ. „Akkor kezdem.”
Nyissz, nyissz, csattan kettőt az olló és ő utánozza a hangját. Nem azt mondja, hogy nyissz-nyissz, az közönséges és elcsépelt lenne. Azt mondja, hogy sika-sika. Pontos megfelelője híján jelölöm s-sel és k-val azt a két hangot, melyek kiejtésével tökéletesen leutánozza a hajat éppen elmetsző olló hangját. „Már kész is!” – kiált fel az ötödik vágás után. „Sajnálom, ennyi ideig tartott, tökéletes lett.” – szabadkozik. Egy tükröt tart a hátam mögött, hogy a szemközti tükörben én is láthassam a végeredményt. Nincs mit hozzátenni, mestermű. Ismét elhatározom, hogy soha többet nem megyek fodrászhoz.
Megint Szentkuthy
„KL: Miklós, még egy kérdés! Akár mint mélymagyar, akár mint európai, akár mint író, akár mint magánember: hogyan élted át az úgynevezett személyi kultusz éveit? Hiszen mint európai orientációjú írónak tragédia lehetett életedben.
SzM: Én semmiféle ilyen tragédiát, tragikumot nem éreztem. Nem meglepő, ha azt mondom, hogy sok mindennel vagyok rokon, többek között a középkori kereszténységnek nem egy morális és költői ágazatával, ennélfogva: sub specie mortis, sub specie aeterni, minden történelmi korszak, minden nép, minden világtáj szempontjából látom az eseményeket – és akkor, ez a néhány esztendő nem is napfolt a történelemben, hanem csak szeplő, balga szépséghiba. Én nem üres fecsegésnek szánom, amikor hangoztatom: együtt élek a négymillió vagy négymilliárd év előtti őssejtekkel, együtt élek a legtávolabbi csillagképekkel, a világtörténelem minden fejezetével, a világ minden népével, mitológiájával, népfajokkal, tájakkal. Hát, ebből az óriási perspektívából, ilyen kulisszák közül, ne vegyétek hencegésnek, nem tudok egy ilyen történelmi periódust, ezen a kis területen túl tragikusan felfogni.”
Részlet Szentkuthy Miklós: Frivolitások és hitvallások című végrendeletéből.
Ezzel párhuzamos az a gondolat, amivel vígasztalni szoktam fiatal ismerőseimet. (Kissé populárisabb formában, hogy ne törődjenek a koruk által rájuk kényszerített körülmények miatt, ne aggódjanak a sorsuk felől. Az előző generáció tagjai meghalnak és övék lesz a terep, hogy ugyanazokat vagy ugyanolyan hibákat és erényeket érvényre juttathassák, mint elődeik.)
