Én, ha nem egy saját nagyszerűségemtől elkáprázott, felfuvalkodott hólyag lennék, akkor megkérdezném Makk Károlyt, hogy van-e valami mondanivalója, hozzákezd-e egy összefoglaló műhöz? (Vajna nevében írtam tegnap azután, hogy felébredtem egy álomból, amelyben Darvas Liliként örültem és szomorkodtam a múltból váratlanul rámtörő, elfelejtettnek hitt képektől. Már csak azt nem tudom, hogy hol fogom újra megnézni.)
Kategória: Körtánc
UPC
Ha egyszer mindenki begorombul annyira, mint én és fellázad a piacot egymás közt, két-háromfelé felosztó „szolgáltatók” ellen és nem lesz hajlandó hűségeskü mellett tízezreket fizetni a szakadozó internetért, az önkényesen cserélgetett csatornákért és a senki által nem használt vonalas telefonért, akkor talán a veszteségtől megrettenő szereplők piaci árért, versenyképes szolgáltatást nyújtanak majd. Én elindultam ezen az úton. Máig kellett hűnek lennem tízezerért a UPC-hez. Hónapok óta nem voltak képese kijavítani az internetkapcsolatom hibáját. Eleinte csak lassú volt, modemet cseréltek, később egyáltalán nem lehetett feltölteni az applikációkon keresztül. Levelezgettem velük, tudomásul vettem, hogy az ő oldalukról ugyan nem találni hibát, tudomásul vettem, hogy e tájékoztatás mellé egy videó mellékeltek, amelyből kitanulhatom a rúter szerelést, kábelezést és a weboldalukon keresztül az eszközök konfigurálását is. (Már, ha van net!) A pénzemért visszaszállíthattam az irodájukba a bokszot, a rútert, a kábeleket, ahogy korábban fél napokat üldögélhettem a szerelőjük mellett, járatlanságát csodálva. Így, hogy régóta csak fizetek az internetért, de nem tudom használni, könnyű szívvel válok meg tőle. Nekem könnyű, mert még emlékszem arra az időre, amikor egyáltalán nem volt internet és a későbbi lassú, betárcsázósra is. Meg az egy csatornás tévére. Egész jól lehetett élni akkor is. Na, kicsit többet kellett olvasni, unalom ellen, de abból nem lett nagyobb baj. Kiderült, amit eddig is gyanítottam, hogy így-vagy úgy, de tizenötezer körül lesz a szolgáltatás, bárkihez fordulok és ők ott a nyeregben, mindenképpen kikötik a két éves hűségidőt. (Amit egyébként azért nem értek, mert mintha két éve jogszabályban rögzítették volna, hogy ez törvénytelen.) Szóval, isten veled UPC és alig várom, hogy a T-k iránti kötelezettségeim is megszűnjenek, dobom azokat is ki az ablakon. És ezentúl hiába tolong az ajtóban az összes T és V és egyéb nagybetűs rövidítés, többet nem fogadok hűséget. Okultam.
LOVE, PEACE, FREEDOM & HAPPINESS
Szemforgatás
Legjobban ezt a nyomorult szemforgatást utálom. Mintha nem emlékezne mindenki pontosan a gyerekkorára vagy a fiatalkorára. A deviáns vagy perverz – gyakorlóinak persze normális szexuálitással – kora gyermekkoromban találkoztam, amikor fülről-fülre suttogásokból kiderült, hogy az egyik osztálytársamat a nyári szünetben egy szatír molesztálta, majd megerőszakolta. Hat éves volt. Az általános iskola első osztályát fejezte be. Egy másik osztálytársam harmadikban elmesélte, hogy az előző iskolájában, a harisnyanadrágja derekán keresztülnyúlva tapogatta rendszeresen a tanítóbácsi. Negyedikben a kisegítő énektanár az egyensapkánk fémcsatjával ütötte meg egy osztálytársamat úgy, hogy betört a feje. A középiskolában nem volt titok, hogy melyik lány melyik tanárral feküdt le és olyan tanárok is voltak, akik évekig tartó viszonyt tartottak fenn a diákjaikkal. A hátunk mögött álló, hozzánk dörgölődző rajztanár mindennapos élmény volt a lányoknak. Nekem, amikor ajánlatot tett, azt mondta, hogy már a felvételin – tizennégy éves voltam – kinézte magának a melleimet. Sokáig próbálkozott, amíg egyszercsak nagyon durva szavakkal vissza nem utasítottam. Hirtelen hármas lettem rajzból és áttett egy másik rajzcsoportba. Megfenyegetett, hogy soha nem fognak felvenni a főiskolára. Ezzel többen megfenyegettek, máig nem tudom, hogy kinek köszönhetem, hogy nem járhattam a képzőre. Ez volt az a tanár, aki úgy adott ki egy több kiadást megért könyvet, hogy a mi rajzainkkal illusztrálta, amelyek felhasználásáért senkinek nem fizetett. Egy másik tanárom felesége, akivel az iskolától független társaságban ismerkedtem meg, rámtámadt, hogy mindent tud rólam és a férjéről, de őt már ez nem bántja. Azt a tanárt csak messziről ismertem, nem tanított, fel is háborodtam a gyanusításon. A szüleimnek csak az érettségi után mondtam el, mert nem akartam őket nehéz helyzetbe hozni. Így is kérdezték, hogy mit tegyenek, feljelentsék-e, de azt gondoltam, hogy nem éri meg a hercehurcát. Azt nem tudom, hogy a verbális erőszak létező kategória volt-e annak idején vagy akár most az e? Egy jó filmet láttam erről a napokban. Fel is tettem a Facebookra, hogy nézze meg, aki teheti.
Ebból is az derül ki, hogy más okoskodni valamiről egy tárgyalóteremben vagy akár a széles nyilvánosság előtt és megint más érvényesíteni a napvilágra került eset jogi vagy erkölcsi konzekvenciáit. Félek, hogy a vak komondorok országában csak a börtönerkölcsben bízhatunk. Ha végre lebukik és elítélik a gyerek vagy nő – bántalmazót vagy molesztálót, akkor a benti igazságszolgáltatás megoldja azt, amire a társadalom nem képes. Én nagyjából mindig meg tudtam védeni magam, de nem állíthatom, hogy nyomtalanul suhantak el fölöttem ezek és még sok, nem említett esemény.
Viszont amikor gyerekem lett, egyetlen percig nem áltattam magam azzal, hogy biztonságban van. Amit, akit lehetett leellenőriztem, férfit, nőt, felügyelőt, tanárt, edzőt szemmel tartottam és amikor Marci bácsi rácsapott egy kisfiú fejére az uszodában, nem engedtem többet a környékre sem a gyerekemet.
Rémálmok
Ezt a bejegyzést a főzős Facebook oldalamon osztottam meg, de aztán leszedtem. Úgy éreztem, hogy becsapom azokat, akik egy jó recept vagy szép étel képek miatt kattintanak oda. Másrészt fontosnak tartom, hogy beszéljek azokról a tünetekről, amik egész biztosan a korosodással vannak összefüggésben. Hiszen voltam depressziós, sokszor szorongok és rémálmokból sem volt hiány. De ezek az újabban jelentkező, kifejezetten a lábam, térdizületem fájdalmával összekapcsolható álmok és érzések megleptek és félelemmel töltenek el.
Ezt a bekezdést csak erős idegzetűeknek ajánlom olvasásra. Legnehezebb a mélyalvás és a teljes ébredés közötti keskeny mezsgyén állni, ahonnan még látszanak az események, melyek között az éjszakát töltöttem; a válogatott, leginkább filmbe illő kínzások,amiknek hatására először úgy érzem, hogy ólomsúlyúak a végtagjaim, megmozdítani sem bírom őket, aztán kiderül, hogy egyáltalán nincsenek végtagjaim és kegyetlen fogvatartóim szűk dobozba zárták csonka törzsem és ha nem ébredek fel azonnal, akkor elmetszett ereimből sugárban spriccelő vérem hamarosan kifogy a testemből, viszont nem látszanak azok a dolgok, amelyek noszogatnának felébredni, mert vonzóvá tennék a nappalt. Így aztán hosszú percekig a küszöbön erőszakosan tolongó rémálmok visszaszorításával vagyok elfoglalva, felmérem a testemben esett károkat. Látom, hogy csak egy nappal lett öregebb, elesettebb, fájdalmasabb és ami éjjel történt az ott maradt abban a másik, kétségbeejtően fárasztó, az időt dupla gyorsan faló dimenzióban. Aztán eszembe jut, hogy el kell kezdenem főzni, ebédet ígértem, sok a dolgom és a kötelességtudatomra – mint eddig mindig – számíthatok. Nem felejtem az éjszakát, de csak messziről dönög a fejem körül a szörny, egy nyershús kóstolóra érkezett, kihajthatatlan fekete légy alakjában.
Megint Szentkuthy
„KL: Miklós, még egy kérdés! Akár mint mélymagyar, akár mint európai, akár mint író, akár mint magánember: hogyan élted át az úgynevezett személyi kultusz éveit? Hiszen mint európai orientációjú írónak tragédia lehetett életedben.
SzM: Én semmiféle ilyen tragédiát, tragikumot nem éreztem. Nem meglepő, ha azt mondom, hogy sok mindennel vagyok rokon, többek között a középkori kereszténységnek nem egy morális és költői ágazatával, ennélfogva: sub specie mortis, sub specie aeterni, minden történelmi korszak, minden nép, minden világtáj szempontjából látom az eseményeket – és akkor, ez a néhány esztendő nem is napfolt a történelemben, hanem csak szeplő, balga szépséghiba. Én nem üres fecsegésnek szánom, amikor hangoztatom: együtt élek a négymillió vagy négymilliárd év előtti őssejtekkel, együtt élek a legtávolabbi csillagképekkel, a világtörténelem minden fejezetével, a világ minden népével, mitológiájával, népfajokkal, tájakkal. Hát, ebből az óriási perspektívából, ilyen kulisszák közül, ne vegyétek hencegésnek, nem tudok egy ilyen történelmi periódust, ezen a kis területen túl tragikusan felfogni.”
Részlet Szentkuthy Miklós: Frivolitások és hitvallások című végrendeletéből.
Ezzel párhuzamos az a gondolat, amivel vígasztalni szoktam fiatal ismerőseimet. (Kissé populárisabb formában, hogy ne törődjenek a koruk által rájuk kényszerített körülmények miatt, ne aggódjanak a sorsuk felől. Az előző generáció tagjai meghalnak és övék lesz a terep, hogy ugyanazokat vagy ugyanolyan hibákat és erényeket érvényre juttathassák, mint elődeik.)
Egyre rosszabb
Egyre gátlástalanabb és tudatlanabb emberek kerültek magas pozíciókba, egészen addig, amíg már csak gátlástalan és tudatlan emberek kerülhettek pozíciókba. A legalja jött fel a legtetejére. Már az is kompromittáló, hogy írók róluk.
Más, de nem minden összefüggés nélkül való, hogy bár az is elég nagy baj, hogy az emberiség amúgy is a vastagbőrűek rendjéhez tartozik, de mára már a maradék érzékenységét is elveszítette a többiek magánhatárainak észrevétele miatt. Tanulmányaim színhelyén – a 133-as buszon, pontosan nyomon követhető a romlás. Ordítva telefonáló vagy beszélgető, gyereket a közönségnek nevelő, étkező, magában éneklő vagy káromkodó, bűzlő egyedből minden útra jut egy-egy. És még nem is tettem szóvá a kötekedő vagy agresszív lényeket. Igaz, ők már egy másik kategóriába tartoznak.
Tényleg senki nem mondja már, nem tudja már, hogy kell viselkedni, hogy ne szociopata vagy fogyatékos benyomást keltsen egy ember?
Vannak helyek…
Menekülők
Kíváncsi vagyok, hogy ki és mikor fogja észrevenni a Saul fia Oscar díjának ünneplése közben, hogy ugyanolyan képtelen üldöztetés zajlik most a határokon, mint amilyenről a Saul fia szól. Nem olyan távoli a párhuzam, hogy emberek – beleértve férfit, nőt, gyereket – vándorolnak egy biztonságos hely reményében, bármilyen szenvedést elviselve. Pont úgy nézzük őket a járdáról, a tévében, mint a sokszor citált képen a Rákóczi úton vonuló, fegyveresekkel körbefogott, terelgetett zsidókat bámulták némán eleink.
A szemforgatás mibenléte ugyanolyan nagy kérdés, mint az összes, az emberi lényeget firtató kérdés. Ha valaki elosztogatja, az egyébként „könnyen” szerzett pénzét, azzal megváltja-e a belépőjét a mennyek országába, ha azt úgy teszi, hogy valamennyi, mondjuk egy luxushajónyi azért maradjon neki? Ha valaki „fáradtságos” munkája gyümölcsét egy díj formájában bezsebeli és ezt ünnepelve pezsgővel teli kristálypohárral koccint azt őt ünneplők, más olvasatokban tolvajok között, miután elfogyasztotta könnyű, királyrák vacsoráját, megváltotta-e belépőjét az „igazak” közé?
A szentek élete a legkönnyebb. Nekik nem kell a kognitív disszonancia csapdájában vergődve mentség, indok, ürügy vagy egyáltalán csak egy válasz után kutatni, ha egy számkivetett létezése megrendíti a biztonságát. A Teréz anyák nem filmet csinálnak, hogy önnön létezésüket igazolják.
Olvasd egy bölcs gondolatait a múlt századból!
„Lehet-e különbséget tenni vándorlás és bevándorlás között akkor, amikor az egész földgolyó egymás útját keresztező vonulások színhelyévé kezd válni? Azt hiszem, lehet: mint mondtam, a bevándorlás elenőrizhető poitikailag, a vándorlás nem; olyan, mint egy természeti jelenség. Amíg bevándorlásról van szó, egy nép még megkísérelheti gettóba zárni az újonnan érkezőket, hogy ne keveredjenek a helyiekkel. Vándorlás esetében már nincsenek gettók, így a keveredés ellenőrizhetetlen.
Azok a jelenségek, amelyeket Európa még bevándorlásként próbál megoldani, bizony már vándorlások. A harmadik világ itt kopogtat Európa kapuján, és belép akkor is, ha Európa nem akarja. A kérdés már nem az (csak a politikusok tesznek úgy, mint akik azt hiszik), felvegyenek-e csador-os lányokat a párizsi egyetemre, vagy hogy hány mecsetet kell Rómába emelni. A probléma az, hogy a jövő évezredben (mivel nem vagyok próféta, nem tudom megállapítani a pontos dátumot) Európa „úgymond” sokfajú földrész lesz, vagy ha jobban tetszik: „színes”. Így lesz, akár tetszik, akár nem.
Kultúrák szembenállása (vagy ütközése) véráldozattal is járhat, sőt meg vagyok róla győződve, hogy elkerülhetetlen lesz, és sokáig fog tartani. De a fajvédő (elméletileg) kiveszőfélben lévő emberfajta lesz. Vajon volt-e olyan római patrícius, aki nem tudott megbékélni azzal, hogy cives romani-k-ká váljanak a gallok is, vagy a szarmaták, vagy a Szent Pálhoz hasonló zsidók, vagy egy afrikai kerüljön a császári trónra, mint ahogy ez végül történt? Ennek a patríciusnak nem maradt fenn a neve, elmosta a történelem. A római civilizáció kevert kultúra volt. Épp ezért bomlott föl, mondják erre a rasszisták, no de ötszáz év kellett hozzá, teszem hozzá én – és gondolom, ennyi idő nekünk is elegendő ahhoz, hogy terveket szőjünk a jövőre. (…) Önök is tanúi annak, ami ezekben a napokban Olaszországban történik: tizenkétezeralbán érkezett hozzánk egy hét vagy alig több idő alatt. A közvélemény és a hivatalos álláspont befogadó, azok pedig, akik meg akarják állítaniezt az elviselhetetlennek ígérkező exodust, leginkább gazdasági és demográfiai érvekhez folyamodnak. De minden elmélet megdől a napról napra növekvő alattomos intoleranciával szemnben. A nyers intolerancia sommásan ítélkezik egy népcsoportról, és ez kitűnő alapot nyújt minden későbbi rasszista elmélethez: ha az Olaszországba menekült albánok között volt olyan, aki tolvaj vagy prostituált lett (és volt olyan), akkor minden albán tolvaj és prostituált.
Azért szörnyű ez a leegyszerűsítés, mert bármelyikőnket állandóan kísért: elég, ha ellopják a bőröndünket a repülőtéren valamelyik országban, hogy hazatérve, fennen hangoztassuk, hogy nem szabad megbízni az ott élőkben.
Végezetül: a legiszonyúbb intolerancia a szegényeké, mert ők a különbség első áldozatai. A gazdagok között nincs rasszizmus. Lehet, hogy a gazdagok alkották meg a rasszizmus elméletét, de a szegények között jelentkezik a gyakorlatban (és ez jóval veszélyesebb).
Az értelmiségi nem képes harcolni a nyers intolerancia ellen, mert a gondolat nélküli puszta állatiassággal szemben a gondolat fegyvertelen. De a doktrínába foglalt intolerancia ellen késő, mert amikor az intolerancia elméletet gyárt magának, már elkéstünk a leverésével, hisz épp azok váltak áldozatává, akiknek ezt meg kellett volna tenniük.
Hát ez a nagy kihívás. Toleranciára nevelni az etnikai vagy vallási okokból egymásra lődöző felnőtteket, elfecsérelt idő. Túl késő. Már a legzsengébb gyermekkorban el kell kezdeni a folyamatos nevelést: gyökerénél kell elkapni a nyers intoleranciát, mielőtt még könyvbe foglalnák, és mielőtt túl vastag és kemény magatartási héjjá keményedne rajtunk.”
Umberto Eco: Miben hisz, aki nem hisz? részletek 1995/96