Tanítók | Ostoros Ágnes

Aranyos szeglet

A világnak ebben az aranyos, de civilizálatlan szegletében, a kakukkfűillatú puszták népe, bizonyos rétegek -sokan, még csak az előttünk álló évtizedekben fogják napi használatba venni az olyan találmányokat, mint a mosogatógép vagy az autó. Lehetetlen tőlük azt kívánni, hogy a fenntarthatóság fejében, ahogy hozzáfértek -rögtön, önként le is mondjanak róluk. Szóval, még sokára lesz, hogy az elmaradt területek lakossága jövőre függesztett tekintetével, elengedje az ipari javakat. Másrészt, a digitalizálódás gyorsabban bekebelez mindannyiónkat annál, hogy időben észbe kapjunk. Ezért aztán, jó első alapítványistához méltón, Asimov utasításai alapján, amit tudok, amire emlékszem, azt rögzítem és hozzáadom az internetes felhőkhöz, hogy a következő generációk is hozzáférhessenek. Személyes visszaemlékezéseim épp úgy korom hűséges lenyomata, mint szüleim megmentett fotói, a család története. És most a hagyatékból felbukkanó recept füzet, ami nagymamám főztjét rögzíti, édesanyám tollából. Ezért is kell begépelnem, hiszen az ő általa használt zsinórírást, már a mostani írástudók sem tudják elolvasni. Így, a jövő nemzedékek analfabétái számára, majd könnyebb lesz emojikká alakítani a leírásokat.

Például, palacsinta egyenlő mosolyjel és egy telefonszám, ahonnan megrendelhető az elkészített étel. Biztos vagyok abban, hogy a kreativitás kipusztítása lesz olyan nehéz feladat, mint a bolygó tönkretétele, a globális felmelegedés kiprovokálása.

Finomság ízelítőül:

Mussolini bomba

10 dkg vajat 10 dkg cukorral habosra keverünk. 5 dkg vágott, cukrozott narancshéjat, 5 dkg apróra vágott fügét, 5 dkg apróra vágott csokoládét belekeverünk. Mikor már jól elkevertük, golyókat formálunk. A golyókat csokoládédarában meghempergetjük és papírtálcákon tálaljuk.

: Siófoki muskátli

Saul fia

Nem kétséges, hogy egy kiváló filmet láttam. A rendező nagy bátran rábízta egy hátra és egy arcra, hogy cipelje a film érzelmeit. Ő pedig, folyamatosan gondolkodott rendezés előtt és közben.

Valójában, minden jó film a madáchi tragédia parafrázisa. Minden gondolkodó művész, csakis egy tanulságot fogalmazhat meg. Talán a következő, vagy az azt követő nemzedék majd tudja, hogy mivégre vagyunk itt a földön. Addig sem szabad feladni a küzdelmet, ragaszkodni kell az élethez, megőrizni és ápolni az eredményeket vagyis mindent, amit eredménynek tartunk. Vigyázni kell a nőkre. Vigyázni kell arra, amit ők adnak.

Sajnos, Saul is korán jött még, mint Ómika. De, ezután, őt is őrzöm az emlékeim között és őrzi őt egy film emlékezete is.

Mai napig, mind korán vagyunk itt.

: Mit állsz, tátongó mélység, lábaimnál?!
Ne hidd, hogy éjed engem elriaszt:
A por hull csak belé, e föld szülötte,
Én glóriával átallépem azt.
Szerelem, költészet s ifiuság
Nemtője tár utat örök honomba;
E földre csak mosolyom hoz gyönyört,
Ha napsugár gyanánt száll egy-egy arcra.

Az én liberalizmusom

A közgyűlésen az egyik lakó megint reklamált, hogy a takarító mindig elfelejti letörölni a korlátot.

Erről eszembe jutott és most elmesélek egy történetet. Margit néniből négy is lakott a házban. Egyikük a földszint eldugott zugában, a házmesterlakásban. A házmesteri státuszt jóval túlélte, de élemedett korára való tekintettel nem tették ki a lakásából. A szocializmusban léteztek bizonyos szociális vagy erkölcsi megfontolásból eredő cselekedetek, amelyek a mai pénz mozgatta világban érthetetlennek és értelmetlennek tűnhetnek. Nyolcvan évesen, süketen és majdnem vakon még kicsoszogott, hogy beengedjen, amikor az éjszakai műszakból, hajnal felé hazaértem. Majdnem száz évig élt.
Margit néni, a jobboldali szomszédom nyolcvan éves volt, amikor elcsúszott a fürdőszobában és combnyaktörést szenvedett. Ragaszkodott hozzá, hogy a saját lakásában gyógyuljon meg és csak akkor költözött el az unokájához, amikor már újra tudott járni.
Singerné Margit néni, alattam lakott, a másodikon. Túl fiatalnak és éretlennek tartott ahhoz, hogy egy olyan komoly dolgot rám lehessen bízni, mint az ajtóm melletti falban futó főnyomócső téliesítése, ezért minden ősszel feljött ellenőrizni, hogy kellőképpen be van-e bugyolálva újságpapírral a csap. Negyven évvel ezelőtt még fagyott télen. Singer néni minden tavasszal és ősszel megkért, hogy mossam le az ablakait, mert ő már nem tud létrára állni. Lent állt és dirigált, hogy mit hogy csináljak. Ha a fejem tetejére álltam volna, hogy ne fizesse ki, akkor is adott volna a munkámért pénzt. Tanácsokat is adott, például a hamvas arcbőr megőrzésének a titkát is megosztotta velem. Akkoriban már ő is nyolcvan fölött volt. Mondta, hogy az ő arcát még soha nem érte víz és, hogy ezt tartsam szem előtt, ha azt akarom, hogy nekem is olyan üde maradjon a bőröm, mint az övé.
Kamarás Kornélné Margit néni, nyolcvan fölött járt már, amikor megismertem. Túlnan, vélem átellenben éppen, a szemközti lakásban lakott, a gang túloldalán. Tudatosan élt. Reggelije egy fél zsemle, egy fél pohár kefírrel. Ebédre egy pohárka főzelék, egy darabka átpaszírozott főtt csirkehús. Vacsorára megette a reggeli maradékát. Mindennap lement a földszintre a harmadik emeletről. Eleinte még az utcán is sétált, de kilencven fölött már félt kimenni. Százhárom éves volt, amikor kórházba utalta Doktor Bugár Mészáros Tibor, a kerület álruhás varázslója, egy felerősítő infúzióra, mert Margit néni napok óta nem végezte el szokásos sétáját. A kórházban elaludt örökre, kipihenni hosszú élete fáradalmait.
Margit néni mindennapos sétáit, kezében egy porronggyal bonyolította. Mint mondta, így nem piszkolja össze a kezét, amikor kapaszkodik és egyidejűleg tisztán is tartja a korlátot. Testem állapota még nem indokolja, de tanítását életben tartani, néha én is egy zsebkendővel simítom végig a korlátot, míg leérek a földszintig.

Múltkor készült egy rövid bejátszás a híradóba, egy szegedi rendelőintézetről. Az alkalmazottak és a betegek panaszolták, hogy 15 éve nem volt kifestve és a rágcsálók is ellepték az épületet. Aztán megtudtuk, hogy az önkormányzat „nyert” valami „pályázati pénzt”, így hamarosan sor kerülhet a felújításra. Az idézőjelek azért fontosak, mert nem ártana néha elgondolkodni a kimondott szavak jelentésén, mint például, kié is az a pénz? Honnan is lett? Amekkora egy-egy rendelő, annyi idő alatt ki is lehet festeni, amennyi idő alatt elpanaszolják az áldatlan állapotokat.

Nyilván, egy jól szocializált és okos ember, akkor kapcsolja fel a villanyt, amikor belép a sötét lépcsőházba. Amikor hazaért, akkor pedig leoltja maga után. Az összestöbbiek pedig gépiesen nyúlnak a kapcsoló után, akkor is, ha már ég a villany, vagy besüt a nap és eszükbe sem jut lekapcsolni, mert el is felejtik, mire hazaérnek. Vagy sorolhatnánk az okokat az idők végezetéig. Ami biztos, hogy a villany égve marad, pazarlódik az energia és a közös költség emelkedik. Az összestöbbiek, már azok, akik éppen nem kapcsolgatnak, vérmérsékletüktől függően reagálnak a pénztárca-nyitogató jelenségre. A liberálisok felkészülnek ezekre az összestöbbi összestöbbiekre és mozgásérzékelővel látják el a villanykapcsolót. Összetörhetetlen, lebonthatatlan, elszakadhatatlan stb., anyagokból létesítik azokat a dolgokat, amiket a kiszámíthatóan rosszul nevelt összestöbbiek használnak. A kapcsolatokból eltűnik a veszekedés, az élet barátságossá válik.

: A gang

Hatos

Itt állok féllábbal a hatoson és eszembe jut apu, aki ugyan ritkán „tömegközlekedett”, de, hacsak nem mi voltunk az egyedüli utasok, soha nem ült le. Azt mondta, hogyha felszáll egy nő, akkor úgyis átadja a helyét. És minden nőnemű nő volt. A kislány is és a nénike. Most lenne 95 éves. Egy másik kor, másik kultúrájából táplálkozott. Abból a korból jött, ahol a férfiak büszkék voltak az erejükre, a férfiasságukra és büszkén gyámolították a „gyenge” nőt, anélkül, hogy ebben bármilyen kellemetlen vagy hátrányos megkülönböztetés lett volna a nőkre nézve.

Ma, vasárnap délben, több generációnyi férfi képviseltette magát a hatoson ülve, és több generációnyi nő, állva. Apu generációjából nem volt senki.

Alapítvány és második alapítvány

Amikor állatbőrökbe bugyolálva, fázósan kuporogtunk a tűz körül és a lángok játékát figyeltük a barlang falán, ábrándoztunk az égig érő lajtorjáról, a repülő szőnyegről, a szezámra táruló kincseskamráról, már akkor is féltünk, hogy ezekkel együtt feltaláljuk a túlnépesedést, az olajválságot és a fegyvereket. Éppen ott tartottunk akkor, ott, mint most, itt. Épp oly sötét van kint, mint akkor volt. Éppen annyira egyedül vagyunk, mint akkor voltunk. És most is csak reménykedhetünk, mint akkor reménykedtünk, hogy egyszer eljön az idő, amikor elmondhatjuk, hogy a jó úton jártunk és megérte.

Nekünk, az alapítvány önkénteseinek, soha nem szabad megfeledkezni a dolgunkról. Gyűjtögetjük és halmokba hordjuk az emberiség tudását, hogy a nálunk nemesebb és erkölcsösebb utódainknak, ne kelljen a barlangtól újra kezdeni az utat.

Írd le, fesd meg, rögzítsd, ahogy tudod, oszd meg és archiváld!

Szombati mese

A kisfiam tudta, hogy minden csoda három napig tart.
Türelmesen várta, hogy belássam, semmi szükségem arra, az apró kerekeken guruló drótsegédre, melynek beszerzésétől a konyha csodás tágulását vártam. Az állvány nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és amikor mérgemben ki akartam dobni, mert harmadszor esett szét a krumpli alatt, Andris szólt, hogy sürgősségi kocsinak talán még jó lenne.
Egy majdani kocsi felszerelésének alapjait már korábban megvetette. Kikutakodta a telefonkönyvből, hogy hol lehet infúziós szereléket és fecskendőt beszerezni. Rávett, hogy elmenjek vele a Dobozi utcába és szóvivőjeként képviseljem, hogy megvegyük a legfontosabbakat. Alig látszott ki a földből, de szakszerűen sorolta az injekciós tűk, fecskendők, tubusok és illesztékek színét, számát, méretét. Persze, hogy elolvadtak tőle az eladók az üzletben. Megvettünk mindent, amit kért és egy nagy halom, már nem steril, lejárt szavatosságú infúziós, transzfúziós felszerelést és oldatot is kapott ajándékba, a bolt dolgozóitól. Eljártunk műtős ruháért és maszkokért is, gyűltek a kesztyűk, az orvosságos üvegekben oldatok, porok, tabletták. Aztán megkapta szíve vágyát, egy hagyományos vérnyomásmérőt.
Végül, az övé lett a gurulós zöldség-tartó is. A zsákmánnyal büszkén vonult be a fürdőszobába és addig sikálta és fertőtlenítette, amíg az utolsó bacilust is el nem távolította róla. Aztán berendezte a kocsit és attól kezdve készen állt, hogy a nap bármely szakában, kék lámpával, szirénázva, kivonuljon a szoba valamelyik sarkában szenvedő rászorulóhoz. Mi mindannyian, a család, a látogatóink, a szomszédban lakók, folyamatos orvosi ellenőrzés alatt álltunk. Kartonunk volt és időről-időre felszólítást kaptunk, ha elmulasztottunk megjelenni az esedékes ellenőrző vizsgálaton. A felügyeletnek hála, kiugró vérnyomás, rendellenes működés, szív panasz vagy visszafojtott köhögés nem maradt titokban. És nem volt kibúvó, ha ő utalt be a háziorvoshoz, akkor bizony menni kellett. Ennek lassan húsz éve és mi, az ő „egészségesei” azóta is hozzá fordulunk, ha panaszunk van, vagy csak egy varázsszóra vágyunk a csodadoktortól.

Éva néni, az egyik angyal

Anatómiai tanulmányait meg-megszakítva, kisfiam annak is szentelt időt, hogy a kimúlás utáni test állapot változásait monitorozza. Az egészben vásárolt csirke, az ő szakértő boncolása után kerülhetett csak konyhai feldolgozásra, de a csirkefejeket még akkor sem engedte át. A hűtőszekrényben volt egy rekesze, ott várt rá, a hosszas utánjárással beszerzett disznó szem, később disznó szív. Egy darabig itt gyűltek a csirkefejek is. Aztán, amikor statisztikai mennyiség gyűlt össze, akkor egyenként cérnára fűzte és a szekrények zsanérjaira akasztgatta őket. A rothadást és megsemmisülést kívánta ezzel a módszerrel megismerni.

Éva néni, a pót-nagymamája már hozzászokott, hogy mindent megengedek Andrisnak. Tudta, hogy nem kell rászólni, ha felmászik a nagy szekrény tetejére, hogy a mennyezet alatti falszakaszon próbálgassa, milyen mély gödröt tud ütni egy kalapács suhintással. És akkor sem kell szólni, ha a szekrényről szaltóval ugrik le az ágyra. Nem kell szólni, ha filctollal ír a falra, vagy térdre rogyva a komód előtt, minden darabot, egyenként kirámol a földre. Viszont, akkor sem kellett szólni, amikor a gödrökön vakolni tanult, vagy székre állva, hogy elérje az edényeket, mosogatott.

De, soha nem felejtem el a hangsúlyát, amivel azt mondta, amikor legközelebb betoppant és észrevette az enyhén szagosodó fejeket.

– De, Ágikám! Azért ez, mégiscsak túlzás!

Ezt megértettük, mindketten, Andris is és én is. Ilyenféle kísérletre, többet nem került sor.

Hálás vagyok Éva néninek, hogy próbált medret szabni a liberális nevelési elveimnek és a maga részéről ragaszkodott a hagyományos nézetekhez.

Vízililiom

És még egy képet dédelgetek magamban. A víz színén hanyatt fekve lebegő gyerekemét. Az előzményekhez tartozik, hogy egy napon Andris kijelentette, ezentúl egyedül fürdik. Kiküldött a fürdőszobából és én többet nem nézhettem, ahogy pancsol, nem segíthettem törölközni és nem kereshettem a kád alatt a papucsát. Úgy küldött ki, olyan határozottan, egyszer és mindenkorra, mint ahogy később azt mondta, ezentúl egyedül megy iskolába vagy, hogy éjjel nem jön haza. Azt akartam, hogy dönthessen, akarjon és tudjon dönteni az őt érintő kérdésekben. Tehát, elégedett voltam vele és büszke voltam rá. Ugyan, minden távolodó lépésével tovább repedt a szívem, de nem annyira magammal törődtem, mint inkább féltem, hogy nem korai-e? Nem estem-e át a ló túlsó oldalára, az engedékenységem miatt? Nem bízok-e rá olyan döntéseket, amikre még nem érett? Féltettem őt mindentől, amit a túlburjánzó fantáziám elém lökött – rágódni rajta. Féltettem az utcasarkok szegletéből leselkedő pedofilok, szatírok elé koncként vetett, ártatlan gödölyémet. Aggódtam az érzéketlen, türelmetlen, ostoba felnőtt-világ lökdösődő, tolakodó, káromkodó portásaitól, pénztárosaitól, sofőrjeitől, járó-kelőitől, neveletlen,elfajzott kölykeitől, sötét gondolatokat szövögető pedagógusaitól, sorolhatnám napestig.

Elsős volt és minden reggel együtt szenvedtünk a korai keléstől. Imádta a vizet. Én azzal csalogattam, hogy reggel is fürödhet. Ő abban bízott, hogy ellocspocsolja az időt annyira, hogy elkésnénk és ezért talán, el sem indulunk. Sokszor tényleg el sem indultunk, hidegben különösen, nehogy megfázzon vagy annyira késő lett, hogy azt gondoltuk, ekkora késést még neki sem néznének el. Mert az én félelmetes világom őt szerette és sokat elnézett neki. Az oviban megértették, hogy nem akar ott enni és nem akar ott aludni, hónapokig csak egy-két órára ment be, kicsit játszani. Az iskolában megértették, hogy nem akar bemenni, vagy bemegy, de csak a lépcsőig, ott álldogál egy darabig, aztán hazamegyünk, megértették, hogy neki később kezdődik és korábban fejeződik be a tanítás, mint a többieknek. Mire iskolás lett, addigra írt, olvasott, sokjegyűt szorzott sokjegyűvel. Nem tudott focizni, tudott pingpongozni, de egyiket sem szerette, semmi vonzóval nem kecsegtette az iskola. Így aztán, ha egyáltalán felkelt, akkor teleengedte a kádat és míg ki nem hűlt a víz, nem került elő a fürdőszobából. A kád lejtős oldalán csúzdázott és egy lavór játékot, nem vízállóakat is beleértve, cipelt be magával a vízbe. Ha túl nagy lett a csend, akkor udvariasan bekopogtattam és érdeklődtem, hogy minden rendben van-e? Ilyenkor vidáman kikiabált, hogy persze! Aztán, amikor egyszer nem válaszolt a kérdésemre, ijedtemben jéggé fagyott a gyomrom a gondolattól, hogy mégiscsak megütötte a fejét a kád szélébe és vízbe fulladt. Kockáztatva, hogy csúnyán leteremt, ha rányitok, bekukucskáltam hozzá.

Lebegett a víz felszínén, mint egy vizililiom bimbó – épp végigérte a kádat – és mosolyogva aludt.